Vay Sándor: Sándor és Júlia

Havas téli napnak borús alkonyatán szépen el lehet merengni a múlton. Addig, míg be nem hozzák az égő lámpát, a félhomályban összebújhatnak a visszaemlékezés szűk házacskájából kiosonó régi alakok és mesélhetnek egymásnak arról, mit a szív már réges-régen eltemetett.

Egy ilyen alkonyat táján becsengetett nálam a levélhordó és elhozta Pollák Zsigmondné Halbrohr Júlia gyászjelentését. A jó öreg Pollák néniét, kiért leány korában Petőfi rajongott, s aki még megérte, hogy a bolondos Sándor halálának ötvenedik fordulóját nemzeti gyászünneppé avatta a hálás utókor.

Nem is regény volt az, hanem csak idill. Ott beszélték el nekem, abban a nagy magyar községben, hol akácfák hajladoznak minden ház előtt: Apostagon. A Pollák néni sógora árendálta édesatyámtól azt a szép sík pusztát, melyre, ha rágondolok, még most is kicsordul a könnyem, mert rám nézve az is csak már emlék...

A Pollák néni sógorának aranyhajú, nefelejcsszemű leányaitól hallottam Sándor és Júlia idilljének egyszerű történetét. Kedves lányok voltak, ábrándosak, szerették a magyar nótát, a magyar verset és mikor látogatóba mentem hozzájuk, mindig érdeklődéssel hallgatták, amit elmondtam nekik a magyar irodalom fejlődéséről. De nemcsak hogy meghallgatták a mesémet, hanem a következő postával mindig megrendelték azokat a könyveket, melyekről azt mondtam, hogy érdemes ám azokat elolvasni.

Aztán rákerült a sor Sándorra és Júliára. Az öreg Halbrohr, Júlia atyja, már a negyvenes években nemcsak tehetős, de tekintélyes ember is volt Apostagon. A pénznek nem volt szűkében, de minden földi vagyonánál többre becsülte szépséges lányait, kivált a Juliskát, aki valósággal szemefénye volt.

Abban az időben Duna-Vecsén laktak már Petőfi szülői s az örökösen kóborló lángész, odajött el néha megpihenni. Akkor volt ez, amikor az Egész úton hazáig, azon gondolkozám, meg a: Beszélgetnek a sajkámmal a fecsegő habok költeményeit írta. A szülői ház födele alatt, az első napok után, nem igen volt maradása az örökösen nyugtalan költőnek. Bebarangolta a vidéket. Elment Kún-Szent-Miklósra, Szalk-Szent-Mártonra, összejárta a pusztákat, ahol legel kis kunságnak száz kövér gulyája. Barangolásai közben eljutott Apostagra is, ahol megösmerkedett Halbrohrékkal.

Juliska cédrus termete és csillagszeme nagy hatással volt a lobbanékony szívű poétára, kileste, ha sétálni ment, a rét minden virágát bokrétába kötve, virágokkal kedveskedett neki, majd szép olvasni valókkal szolgált és utóbb már majdnem minden idejét Halbrohréknál töltötte. Még pénteken este, gyertyagyújtáskor is beállított a szigorú vallásos családhoz, föltett kalappal vacsorált velük. A búcsúnál aztán Juliska, amint illik, kikísérte a kis kapuig.

Petőfinek a lángeszén kívül, egy csomó verskézirata volt minden hypothékája. Ma is sanyarú hypothéka, hát akkor, mikor még kiadóról nem is álmodhatott a magyar literátor. Az öreg Halbrohrt ez is, amaz is interpellálgatta, mit akar azzal a hóbortos garabonciás diákkal, úgy hogy végre is ad coram vette szépséges leányát és megkérdezte, mi a szándéka tulajdonképpen a bolondos Sándorral?

Juliska ötölt-hatolt. Ő maga sem tudott szándékról. De még a szegény poéta sem, akinek jóformán csizmája sem volt, nemhogy valamelyes háztűzhöz való állapota. De azért mégis sírva sírt Juliska, mikor az öreg Halbrohr egy szép napon megmondta Petőfinek, hogy hagyjon föl látogatásaival:

- A lányomat csak kinevetik az úr miatt és valamirevaló kérő nem kerül a házunkhoz.

Hogy Petőfi írt-e afféle haragos verset aztán, mint írt annak idején, mikor Mednyánszky Bertának az atyja kikosarazta, azt nem tudom. Hanem egy kicsit okult a történtekből, mert a másik Juliskánál több energiával lépett föl. Bár tűzhelye még akkor sem volt, Szendrey Júliát erőnek erejével vitte el a szülői házból és Teleki Sándor gróf, nevének örök dicsőségére, fogadta be Koltón az ifjú párt.

Halbrohr Juliska mégis talált magához illő módos, szorgalmatos élettársat, boldog asszony lett belőle és egy tucatnál több unoka követte a koporsóját. De ifjúkora ábrándját azért teljesen soha el nem felejtette. Még a nyáron is nagy érdeklődéssel kísérte a Petőfi-ünnepeket s elmélázva mondogatta:

- Hej, ha az én szegény apám sejtette volna, hogy abból a bolondos, kopott poétából egy világnak lesz a dicsősége, akkor talán ma engemet is ünnepelnének és - én nem téptem volna el az özvegyi fátyolt...

Pihen ma már a lángszavú dalnok csillagszemű ideálja is. Talán az utolsó mindazok közt a női eszmények között, akik a Cipruslomboktól kezdve a Szerelem gyöngyéig dalt fakasztottak a lanton, mely függ már érintetlenül.

 

(Új Idők 1899. december 17; p. 569.)

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf