Mikszáth Kálmán: Petőfi és szülei

Az öreg Vahot Imre bácsi beszéli a következő történetet; az ő lelke rajta, ha nem egészen úgy történt.
Ritkán szól már az öreg, fukar a beszéddel, csak néha-néha teszi bőbeszédűvé egy-egy kötekedő szó; azt is megbánja másnap, mert hát ne tudja azt meg ez a mai dibdáb nemzedék, amit ő tud; ami most már neki az egyedüli tudománya, amit oda nem adhat ingyen senki fiának, mert hát miről tartson ő aztán Petőfi-felolvasásokat, ha az ő rejtett adatait napvilágra hozza.
De ha aztán előhaladt az éj, vidám borospohár járja, s az öreg Imre bácsiba beleköt valaki, hogy talán csak úgy a levegőbe beszél, nem is ösmerte Petőfit, előttünk, laikusok előtt henceg csak, már akkor ő sem állhatja meg, hogy át ne menjen a saját védelmezésébe.
Micsoda? Hogy én, én ne ösmertem volna Petőfit? Hiszen úgy szerettem, mint a saját tulajdon fiamat. Én neveltem fel a nemzetnek. Az én érdemem az.
Büszkén üt mellére, s szinte érezni látszik, hogy abból a tengernyi dicsőségből, amit a nagy költő lantja árasztott a nemzetre, őt illeti a legnagyobb rész.
Aztán hogy ismerkedett meg vele, Imre bácsi?
A Pesti Divatlap-ot szerkesztettem akkoriban. Vörösmarty Miska egyszer megállított az utcán, s azt mondja, hogy ha jó segédre lenne szükségem, ajánlana egyet, egy Petrovics Sándor nevezetűt. Készséggel fogadtam ajánlatát, s a kapott adressz nyomán azonnal megírtam a meghívólevelet, 60 pengő forintot ígérve neki havonkint.
Mintegy két hét múlva egy borzas hajú, kopott öltözetű fiatalember toppant be lakásomra. (Az Országúton laktam akkor.) Modora hetyke, hangja nyers volt.
Megjöttem, uram mondá.
Kicsoda ön?
Petrovics Sándor felelte olyan önérzetes hangon, mint ahogy ma felelhetné.
Ah, ön az? Hozta isten, öcsém.
Első dolgom volt felöltöztetni Petőfit. Még aznap elvittem Gáspár akkori híres szabó üzletébe, és ott turi süveget, atillát és egy finom magyar nadrágot vásároltam neki.
Olyan szép legény lett az én Sándoromból, mintha csak kicserélték volna: szinte gyönyörködtem benne.
Még csak egy téli köpenyegre volna szüksége, öcsém mondám neki úgy két-három hét mulva.
Meglehet szólt Sándor kurtán, mert általában igen röviden és szárazon beszélt mindenkivel.
Én tudok egy módot. Megveszem öntől azt a hosszú költeményt, amit tegnap fejezett be, a János vitéz-t.
Az bizony nagyon jó lesz felelte Sándor látható örömmel.
Adok érte száz forintot. Elég lesz?
Elég.
És kifizetem azonnal.
Egy százast vettem ki tárcámból s átnyújtottam neki, kéjjel legeltetve szemeimet felderült arcán. Jól esett, hogy segíthettem rajta, mert már akkor éreztem, hogy valaha a fejünkre fog nőni. Mert felösmerem én a talentumot, akármilyen mélyen szunnyad is valakiben.
Bármennyire meg voltam is azonban győződve lángelméjében, mindig aggódtam felette, hogy a fiú aligha el nem csenevészedik, korhellyé nem lesz, s testi elsatnyulásával lelke is eltörpül; mert Sándor nálam lakott egy kicsiny, de igen szépen bútorozott szobában, mely az irodából nyílt s alkalmam volt sokszor meggyőződni, hogy következetesen éjfél után jár haza. Azt hittem, inni szeret, s én a mértékletlen embereknek halálos ellensége vagyok.
Ezen gyanításomat megdöbbentőleg igazolta egy, a fent leírt jelenet után mintegy két napra bekövetkezett eset.
Sándor az irodai óra után négy forint előleget kért tőlem.
Hogyan? Ön már elköltötte a száz frt-ot? Öcsém, öcsém, ez nem jól van így mondám szemrehányólag.
Sándor szemeinek egy szikrázó villanása volt a következő durva szavainak bevezetése:
Mi köze önnek ahhoz, hogy elköltöttem-e vagy sem? Az a kérdés, ad-e előleget vagy nem?
Szó nélkül teljesítettem kérését, de mélyen elszomorodva bensőmben. A korhely emberből sohasem lesz semmi, sohasem lehet semmi.
Néhány nap múlva még korán reggel, mielőtt felöltöztem volna, szolgálóm jött be, hogy két kékbeli ember (illetőleg egy ember, meg egy asszony) vár rám az előszobában, bejöhetnek-e?
Tisztességes öregember volt, a nő arcán pedig, kinek feje egy nagy fekete kendővel volt bekötve, szelídség, jóság tükröződött. Szemei mohón tapadtak a szomszéd ajtóra, mely nyitva volt.
Mi tetszik? kérdém.
Mi bizony, ha nem vagyunk alkalmatlanok a tekintetes úrnak, a fiunkat keressük itt.
A fiukat? Sándort?
Őt.
Isten hozta, kedves urambátyám és asszonynéném kiáltám élénken, széket tolva nekik és kezet szorítva az öreggel, ki a szerénység vonakodásával nyújtotta ide a magáét.
A Sándort éppen most küldtem valahova; nyomban itt lesz.
Annál jobb mondá az öreg Petrovics , legalább alkalmam nyílik megkérdezni a tekintetes úrtól: jól viseli-e magát?
A legjobban, bátyám. Higgyék meg, én mondom, hogy nagy ember lesz ebből a fiúból.
Hallod, öreg, mit beszél a tekintetes úr? szólt bele örömtől csillogó szemekkel Petrovicsné.
Az atya ajkán kétkedő mosoly jelent meg.
Nem hiszem. Aztán legalább már valami tisztességesebb mestersége lenne a poétaságnál.
Hallgass te pironkodék az anya , nem látod, hogy megsérted a tekintetes urat.
Az öreg csakugyan észrevette magát, s hebegve kezdte módosítani a kifejezését:
Úgy értem, kérem alássan, hogy hát nem kenyeret szerezni való mesterség ez.
Dehogynem, bátyám. Most is néhány nap előtt száz forintot kapott tőlem egyetlenegy költeményéért a Sándor.
Hallod, öreg, hallod? kiálta kitörő örömmel, lángra gyúlt arccal a legszeretettebb anya. A tekintetes úr adta neki a száz forintot, amit nekünk küldött, s amivel bizony nagyot lendített szegény állapotunkon, s te még nem átallottad a saját gyerekedről föltenni, hogy talán bizony valami rossz úton jutott hozzá.
Tehát önöknek küldte a száz forintot kiálték fel, s én őt gyanúsítottam! Oh, a derék fiú!
Be nem végezhettem. Sándor e pillanatban lépett a szobába, szülő nyakába ugrott s némán csüggött az örömtől könnyezők nyakán, mint a gyümölcs a fán.