Czóbel Minka: Holló szárnyak

Egyedül, egyedül, sötét rengetegben,
Fényes csillagos ég magasan felettem,
Az óriás bükk is, hogy fénylik, hogy ragyog,
Ága közt fennakadt, tündöklő csillagok.

Mostan belevegyül a nagy éjszakába
Örök elmúlásnak sűrű, fanyar átka:
Látom, hogy foszlik le mindenről az élet.

Létre, öntudatra, ugyan minek éled?
Ha csak azért úszik percekre napfényben,
Hogy letűnjék ismét örök sötétségben?

Ha csak a „faj” minden ezen a földtekén,
Mért él, mért szenved, mért létezik „egyén”?

Mért oh, mért ez élet, ha mégis halál van?
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Csend! – hát tudjuk mi fény van az elmúlásban?
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _