Szász Károly: Negyedik Béla
1
Hamar egy paripát, gyorsabban a szélnél,
Mely messze röpítsen, mint könnyű madár.
Föl Béla király, ülj lóra, ne késsél!
Előtted, utánad, a szörnyű tatár…
Körül a tatárság, mint iszonyú tenger,
Benyelni akarva a kis szigetet.
Maroknyi magyar… s ötszázezer ember…
Győzelmi remény még kit hiteget?
És mind közelebb és mind közelebb jő –
Szűkebbre a tér, s szűkebbre szorul.
Mindjárt kitör a vész, lezúdul a felhő,
Sötétül az ég, a nap arca borul.
Nincs veszteg idő, nincs veszteni egy perc,
S ha még nyomon érnek nincs kegyelem.
Szakadj meg erős szív, remélni te sem mersz
Meghalni lehet, de küzdeni nem!
2
Ott vív még a királynak öccse,
Mint tengerrel a kis ladik,
Mely vad habokkal tűzött össze
És ide s tova hányatik;
Majd elborítja azt a hullám,
Majd fölemeli újra vállán.
Föl-fölvillámlik könnyű kardja
S sújt gyilkosan, körös-körül.
Baljában még a zászlót tartja
Mely rongyban is büszkén röpül.
Vad ellenségtül összetépve
Az istenanya drága képe.
S összébb szorulni látja a kört
Mit kardjával körülvona.
És már a zászló nyel eltört,
És lankad rajt védasszonya.
Tíz sebből foly az ifjú vére
A mohi rét kövér füvére.
S még egyre küzd a király öccse,
És mint a fű hull a tatár.
Széttépve hercegi köntöse,
Legfordul a sisakja már.
Térdére hull – s még egyre vív…
Oh gyönge kéz! Oh hősi szív!
Homlokán a vér forró habja,
És lélegzete nehezül.
Kezéből kiesik e szablya,
Kék ajkán mégis mosoly ül:
„Veszítsük el az életet,
Mentsük meg a becsületet!”
3
Fut a király sebes lován;
De amint visszanéz:
Tatárcsapat száguld nyomán;
Vele két híve van csupán,
Érette halni kész.
S a hosszú völgy s a kisded ér
Mind csak velök szalad.
Mögöttük mind kisebb a tér –
És már-már a nyomukba ér
Az üldöző csapat.
Előre csak! Tova, tova!
Megűzi gyors lovát.
S midőn már szélbe vész nyoma:
Megbotlik a király lova,
Nem bírja már tovább.
„Uram király! Lovamra ülj!
Isten legyen veled.
Ez mint a gyors szél, úgy repül;
Én jó uram, fuss, menekülj,
Mentsd drága életedet!”
– „Nem éltemet, csak a hazát!
Hazámért futok én.
Isten veled, nemes barát!”
Szól a király, s sarkantyút ád;
Száguld, röpül a mén.
De újra szűk s megint szorul
Mögöttük a mező.
Már ordít a tatár vadul
És mind közelb-közelb nyomul
A szörnyű üldöző.
A paripa lankad megint,
És ez sem bírja már.
És vissza a király tekint,
És prédaszomjas vércsekint
Nyomában a tatár…
„Uram király, cseréljük el
Lovunkat – jobb e más!
Helyetted én hadd vesszek el,
De néked menekülni kell –”
Szól most a hű Rugács.
S megint új ménen a király
Mint fergeteg halad.
Gyorsabban mint sebes madár,
Hogy utána a vad tatár
Nagymessze elmarad.
S új völgy nyílik – és új hegyek
Zárják a láthatárt.
És messze a király megett –
A lassú röptű fellegek
Rejtik már a tatárt…
Elnémul a zaj – és leszáll
A fölvert por megint.
Lélegzetet vesz a király,
S a sík mezőn, melyen megáll,
Könnyezve eltekint.
És a végetlen tér felett
Mindent pusztulva lát…
De letörli a könnyeket:
„Ha a becsület elveszett,
Mentsük meg a hazát!”