Jászai Mari levele – Plesch Jánosnak

A legnagyobb magyar tragika 58 éves korában a nála jóval fiatalabb vidéki orvos iránt lobbant heves szerelemre.

 

1.

1908. szeptember 27.

Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted föl a koronáját János!

Te, és egy koszorú lett életem jutalma.

Hosszú szenvedésemért Téged adott jutalmul az Isten, pályám iránti forró szerelmemért arany babérkoszorút a hazám.

Mind a kettő egyforma csoda!

Mint teljes műveletlen, bumfordi gyerekről, egyetlen szó szerep után azt írta rólam egy költő-kritikus: „Azt hisszük, előlegezhetünk ennek a kis leánynak egy levelet abból a babérkoszorúból, melyet egykor az ország fejére tesz”. Az a jövendölés, nem hiába költő mondta, úgy teljesedett, hogy az ország szinte aranykoszorút hozott nekem a színpadra Elektrám hatodik előadása alatt.

Hanem a lelkem egyedül volt. Az nem ismerte a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, a saját szemrehányásait, és azt a véghetetlen szomorúságot, mely a keresés csömöréből és csalódásából marad hátra a kényes, válogatós lélekben. Az „emberem” keresése iszonyú bűnhődésekkel járt. Mint a kelletlen vackort úgy dobáltam ki az embereket, és a sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek hiúságukon esett karcolásaimért; természetes, hogy a látszat az volt, hogy egyiket a másikért zártam ki, hogy itt csupa csorgatott méz folyik az ajtómon belül, – pedig idebenn fogcsikorgatás és önkínzás folyt, mely ellen csak forrón szeretett könyveim adtak igaz gyógyulást és vigaszt. Igazán tisztának csak akkor éreztem magamat, ha tanulásommal egyedül voltam. Hogyne kerestem volna hát a magányt. Amazónok – megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak – és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés. – Ha valaki felvilágosított volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armatúrámat harcba vinni, hogy ahhoz amire szükségem van, az én valódi mivoltomnak édeskevés köze van; akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg. De mivel a „különbik” részem is mindig mindenbe beleütötte az orrát, tehát mindig erkölcsi katzenjammer lett a vége a kirepülésnek, és soha, soha lelki egyesülés. A lelkemnek csak kínlódás jutott, mert mindig – kimaradt a játékból; persze, hogy sietett visszavenni a babaruháját meg a cifra cserepét, amivel a gyerekjátékhoz hozzájárult, mivel magát sohasem bírta odaadni. Sohasem találtam, előtted, olyan emberre, akinek a lelkemet föl kívántam tárni. Sohasem beszéltem bizalmasan senkivel, csak a papirosommal; az pedig még ember szeme elé nem került.

Minek mondjam, minek tekintsem tehát, ha nem csodának, hogy mikor immár megszokott, egyedül-való utamon, nemcsak hűvös megnyugvással, hanem kevély önbecsüléssel haladtam az emberi indulatok fölött – és már-már kisiklom sorsom kezei közül –, hiszen, három hét után, már elutazásomra gondoltak Rajecről, – akkor elém toppan és szíven ragad a Végzetem, mely azt mondja: megállj te egyedülvaló! „Míg az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat!” – és a sors nehéz lakatjai, mikkel a lelkemet belém zárva tartotta, csak úgy szétpattogtak és szétrepültek rólam, és én kiáradok és hullámzom, hömpölygöm feléd, hozzád, tebeléd János, akihez, azt érzem, hogy semmi közelség sem lég közel, akiben szeretnék eltűnni és megsemmisülni. Csak annyi maradjon belőlem, amennyire belőlem neked szükséged van.

Látod szerelmem, szívem drága Gyermeke, hogy Neked és arany koszorúmnak közötök van egymáshoz! Fogjatok kezet, íme. Koszorúm utolsó darabját, ezt az angyalt, terád bízom János, mint életem egyetlen szép és jóangyalára, tartsd meg annak emlékére, hogy azt, aki neked adta, a föld legboldogabb asszonyává tetted!

                                                                                   A te Máriád

 

Egy kedves örömhírt írok még erre a boldog kis papírra, János, mely hozzád indul:

A Petőfi társaságban második kis dolgomat is fölolvassák, még pedig maga Ferenczi!

 

2.

 

1910. június 8.

Talán mér rég nem is írtam az én Uramnak? nem is tudom mikor? de úgy érzem, hogy igen régen, – most három napja tudom, hogy nem, mert mind a három a repülőversenyen voltam; tegnap és ma a tieiddel. Felséges gyermekjáték ez még most. Nagy, nagylelkű gyermekeké, akikért az ember szíve remeg, mikor követi őket a levegőbe, és megkönnyebbülve lélegzik föl, mikor megint földet ér! Tegnapelőtt Efimoffért, tegnap Illnerért, és ma Charezért reszkettünk, akik oly magasra szálltak föl, hogy egy-egy nagyobb madárnak látszottak, – öt, hát közül, akik fölszállnak, mindig visszaesik kettő, akiknek gépeit azután egy-egy girhes talyigás ló vontatja át a Rákos mezején a hangárokhoz: mi csak annak örülünk, ha az emberéletben nem esett kár, mint tegnap az ifjú, nagyon vakmerő orosz Efimoffban, aki arcán és lábán sérült meg, és mint mondják, sírt, hogy kórházba kellett mennie. A tegnapelőtt hőse, aki után úgy néztünk föl, mint egy szépen úszó sas után, nem is volt nagyobb annál, – ma zárt falak között fekszik és szárnyai darabokra törtek.

Egy-egy csapat fecske néha átnyilall a súlyos, emberkéz formálta szörnyek között, mintha gúnyolná őket és erőlködésüket. – Ma gyönyörűen röpült egyszer körül La Roche bárónő is nagy magasságban. 49 ikarosi gyermek gyűlt ide, akiknek legtöbbjét bizonyosan hajlam és vágyakozás viszi a felhők közelébe; fájdalom, ezek között egyetlen magyar sincs; csak afféle szánandó kis földönfutók; mert valamennyiük megbotránkozására, azért, mikor a legtöbben vagyunk ott, egyre ott lábatlankodnak és nagy kattogásukkal magukra vonják mindenki figyelmét, végiggyalogolnak hosszában a mezőn, mindnyájunk bosszúságára, de – mindennap.

Én Jánosom! Jöjjön el a Te országod! Ó János! nekem már hihetetlen, hogy meglátlak – behunyt szemmel szeretnék átbukdácsolni a napokon, melyek még addig előttem vannak –, meg sem állni addig, és ott a lábaid elé esni és egyetlen csókban kiadni a lelkemet – az életemet. Minek élni tovább? Még egy búcsút, még egy elválást megérni!? – Attól már előre remeg minden ízem. Az én szerelmem olyan kínszenvedéssé nőtt Jánosom, amely már úgy látszik csak félelmet teremt nekem, – én, aki senkivel nem merem fölvenni a versenyt, nekem mindenkivel harcolnom kell Érted, én Üdvösségem! Félek a szenvedéstől én Uram. – El kellen tűnnöm, hiszen megismertelek, ami azt jelenti, hogy ittam az Örökkévalóságból, és már el nem veszhetek.

Ó János, én olyanokat gondolok, – érzek, – amiket csak az éj csendjében, a fejemet a térdedre szorítva mernék neked elsuttogni. Úgy szeretlek én Gazdám, hogy félek veled találkozni, – azt hiszem, hogy nem is szabadna engem többé látnod, – csak érezned, mint ahogy fogsz érezni, míg élsz.

Sokat gondolok a férfi és az asszony szerelme különbségére, – és amikor azt hiszem, hogy megértettem, akkor halálos szégyen fog el. – Ezért, látod, – ezért nem fogsz Te engem soha az utadban találni, Te Félelmes hatalmam; csak ha magad nyúlsz értem: csak ha a kezedet kinyújtod utánam.

                                                                                        Máriád            

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf