vitéz Somogyvári Gyula: Újmagyarok zarándokútja

Napkeletre visz a mi utunk,
Kelet felé, Kelet felé.
S nekünk mennünk kell rendületlen,
ha talpunkból a vér kiserken
s ha meg is szakadunk belé…

S aki velünk jön Napkeletre,
bűnbánó, hosszú, hosszú sorban,
az egyebet se hajtogasson,
– mint amit barna, bús barátok
zümmögnek ódon kolostorban –:
„Nagy az én vétkem… Isten… Isten”

Nagy az én vétkem… Isten… Isten
Irgalmas lelked ránk tekintsen.
Irgalmas lelked elfelejtse,
amiért Nyugatra nézegettünk
s nagy tunyaságba, bűnbe esve,
ásító, mindegy-magyarok lettünk
– pedig a ház, az ősi templom
szikrázó lángban állt felettünk.
Nagy a mi vétkünk… Isten… Isten…

Napkeletre visz a mi utunk.
S akinek korbács van kezébe
– szíjból, átokból vagy dalokból –
az verje, egyre verje véle
bűnbánó, görnyedt, véres hátunk
– míg el nem jön a tisztaságunk…

Napkeletre visz a mi utunk.
De csak a hívő jöjjön arra,
akinek lelkét könny s a bánat
éjfélidőn sebesre marja.
Aki elcsügged s hátrafordul,
az álljon ki e hosszú sorbul’
s ne mondja többé: Isten… Isten…

S akinek korbács van kezébe,
az verjen minket egyre, egyre,
amíg e hívő búcsújárók
eltérnek mind, mind Napkeletre,
keleti tájra, vesztett földre:
a Négy folyóhoz s Három hegyre.

S ott mondják el majd hittel, bátran,
könnyel és boldog Miatyánkban:
Miatyánk… Isten… Isten… Isten…

1921