Gérecz Attila: Beszélő
A rácsok előtt öregen s tele könnyel,
megállt köszönőben anyám a szegény;
botjára hajolt s zokogott. De a lelkem
csókjául emelte az ujja hegyén!
Szeretet? Nem akartam alá menekülni.
A szív üresedve halálra valóbb.
S az emberi bűn? Viszi árja a szívem,
mint tiszta, papír-lebegésű hajót!
Ma láttam Anyám. Szemeim simogatták
szeme fátyolait, s örömén remegő
keze s arca szelíd erejét, amit egyszer
szobornak emel fölibém az Idő!
Emlék, min a lélek a fájdalom-ittas
virág, mely a porladozóra kihajt.
(Elég-e a fájdalom árnya szemében?
Megszűrik-e sorsom a könnyei majd?)
Most újra magam vagyok, és szememről
az Isten erős mosolyát leteszem:
ma láttam az Édesanyám s a szemétől,
szelíd, szerető, melegárnyú szemétől
ökölbe szorult a kezem!...
(Vác, 1955. jún.)