Várregék és mesés várromok XIV.

Gömör vára a Sajó völgye fölött eredetileg – a bronzkorban – kis földvárnak épült. A magyar honfoglalás idejében, 896-ban, már állott, s ez idő tájt kapta nevét egy nemzetségfőről, akit türk, kabar szóval Kumurnak vagy Kümürnek hívtak; ez a név fekete szenet jelent, mágikus erejű név volt. Gömör várát István király 1000 körül egy vármegye, királyi várbirtok, várispánság központjává tette, s a megyét a várról nevezték el Gömör vármegyének. A középkorban – egészen addig, amíg Pelsőc nem lett a megyeszékhely – Gömör maradt meg megyeszékhelynek, várossá fejlődött. A XV. század elején népességére nézve második volt a megye területén. Ez idő tájt a Máriássyakkal egy törzsből származó Gömöri család birtoka volt, majd a Rozgonyiaké, Perényieké, sőt Mátyás király nádora is birtokosa volt a várnak 1460-ban. Kiemelkedő jelentőségű a XV. századbeli pártviszályokban lett Gömör, míg végül a husziták elfoglalták. 1460-ban Mátyás király azonban visszafoglalta tőlük. Gömör várát először a tatárok égették föl 1241-ben, utána újra felépült, majd időközben tovább bővítették, erősítették. A huszita háborúk erősen megrongálták, úgyhogy a török háborúságok idején már elveszítette fontosságát. Ma alig lehet megtalálni, csupán néhány földsánca maradt egy fával benőtt domb tetején. Az alatta elterülő falu neve Sajógömör. A község közepén áll Mátyás király szobra annak a mondának emlékéül, amely szerint Mátyás, az igazságos, a sajógömöri szőlőkben dolgoztatta meg – kapát adva a kezükbe – az urakat. Itt jegyezzük meg, hogy a Sajó neve szóösszetétel. Első tagja a „sa” savast, savanyút jelent, második tagja az ősmagyar „jó” szó, amely annak idején folyóvizet jelentett. A „Sa-jó” tehát savanykás víz. Tekintettel a környék savanyúforrásaira, ez a név logikus.

Tekintettel arra, hogy Bors vezérnek távoli atyafia volt a kabar származású nemzetségfő, Zádor, ennélfogva a szokásosnál kisebb vita előzte azt az osztozkodást, amelyet minden tavaszelőn egyébként mindketten igen élveztek. Amikor ugyanis elvonultak a vizek a Sajó, Rima, Balog, Hernád partjairól, meg kellett osztozni a legelőterületekben, a halászóhelyekben, ki kellett jelölni a szálláshelyeket. Nem mintha az elődök ebben már bölcsen meg nem állapodtak volna, hanem a téli hóolvadás, a tavaszi áradás ide is, oda is kiöntött, ezt a partot, azt a martot is le-lenyeste, emitt sziget támadt, amott eltűnt a rét: a békesség okából mégiscsak jobb volt újra bejárni a folyópartokat.
Most éppen a Sajó partján jártak, a jó, kövér legelőket, rákbújtató mély padmalyokat, halak tanyáit keresték.
A folyó síkja szélesen terült eléjük, jobb kéz felől Bors vezéré, balkézt Zádoré volt ez idén a völgy. A tocsogókon megjelentek a pákászok, halászok, a mezők, rétek szárazabbján a nyájak, a csordák, a ménesek.
A két rokon vezér egymás mellé verte le sátrát egy bokrokkal teleszórt barátságos domboldalon. Tetszett a megannyi lankás domboldal Bors vezérnek, tetszettek a termékeny mezők is. Fel is pillantott a dombtetőre, amely alatt éppen táboroztak.
- Jó helyen van ez a kis hegyecske, várat építek a tetejére. Ez a vár lesz az úr széles Sajó völgyében. A fiamnak adom, ha megnő!
A dajka ekkor hozta ki a kicsiny Borsfit az asszonysátorból. Szunnyadt a kicsi Bors, apró ujja tövig a szájában, azt szopogatta. Ahogy a vendég, Zádor, föléje hajolt, a kicsi Bors tágra nyitotta szemét, s rábámult az ismeretlen arcra.
- Olyan fekete a szeme, mint a szén – mosolyintotta el magát Zádor –, a neve akár Szenecske is lehetne. Az én kislányomat Kökénynek hívják, olyan kék a szeme.
Bors vezér bólintott, s maga is elmosolyodott.
- Te adtak a nevét, szép nevet adtál. Így is fogjuk hívni. A besenyők Hollónak hívják a fekete hajú gyereket. Hogyan mondják a ti nyelveteken, a kabarok nyelén a Szenecskét?
- Kümürnek vagy Gumurnak.
- Nos nevezzük hát kabarul Borsnak kisfiát, legyen ő ezentúl Kümür. S a várnak is, amely majd itt épül, a ő nevét adom.
Így lett Gömör vára.
Nagyra nőtt később Kümür, híres nemzetségfő lett, egynémely Gömöry is tőle származott, s noha a vár, kisded Gömör vára ott a Sajó partján rég összeomlott már, egy szénfekete szemű kisfiú nevét ma is viseli: Gumur – Kümür – Gömör.

Vígan voltak az urak a királyi asztalnál szép Gömör várában. Nyár heve sem izzasztotta őket, mert a leghűvösebb teremben szolgálták fel nekik az ebédet, a bort, ott pengették húrjukat a hegedűsök, és énekeltek mulattatásukra a lantosok.
Mátyás király ült a főhelyen. Gondok ma nem ráncolták homlokát, tekintete a mosoly virágait hintette szerteszét, pihenni jött ide úri társaságával. Tegnap vadászni volt a Tornallyayak erdejében odafenn Pelsőcnél, ma nyugodni akart.
Ahogy ez szokás ilyen lakomákon: koppantak a boroskupák, csörrent a kanál a réztálakban, a kések hegye zsírtól fénylett, csöppent a fűszeres mártás a közös edényekből, csak a király tudott úgy vigyázni az asztalnál, hogy, bár kézzel emelte ki a tálból a húsdarabokat: egyetlen zsírcseppet se ejtsen ruháján. Híres is volt erről, külön fel is jegyezték, okuljon belőle az utókor.
Idebenn, a falak között hűvös volt az ebédlőterem, annál pazarabbul árasztotta hevét odakint a nap. Verte a hőség a Sajó völgyét, kapáltak, keserves munkával egyengették a szőlőt.
Tárva volt az ablak, szellő cirógatta a főurak fejét.
- Nehéz a dolga a szegény pórnak! – mondotta a zajos vigalom közepette a király.
Szapolyai Imre, a házigazda felfortyant:
- Azért jobbágy, hogy dolgozzék. Az ő fegyvere a kapa, a mi kapánk a kard!
Megcsóválta a fejét a király:
- Nem úgy van az, urak! Az a jobbágy hajnaltól napestig értetek dolgozik!
- Az a kötelessége – vágta oda kevélyen Pálóczy Simon –, azért vagyok nemes, hogy érettem dolgozzék. Ha kétszer annyit hajlongana, se halna bele!
- Felette csodálom, hogy így gondolkoztok – csóválta a fejét Mátyás –, ahelyett, hogy egymásért fáradoznátok urak és jobbágyok. Amit most itt ellakmároztunk, megettünk, megittunk, az is mind a jobbágy keze munkájának gyümölcse.
- Micsoda ehhez a kis kapálgatáshoz képest a mi fegyverforgatásunk – szólalt meg borosközi állapotában a Rozgonyi fiú –, mi tartjuk föléjük az ország ernyőjét!
- Amivel árnyékba borítjátok, úgy-e? Nos, hát, jőjetek csak ki abba az árnyékba!
Felállott a király, jelt adott az asztal mellől való felemelkedésre, mindannyiuknak engedelmeskedniök kellett. Egyikük sem tudta, mit gondol a király, csak az udvari bolond vigyorgott, jól ismerte már ura természetét; néha úgy tetszik, hogy tréfál, és azzal végződik a tréfa, amit senki sem vár: mély tanulsággal.
Ment hát a király elöl, fel a meredek domboldalon. Utána az urak, bortól, lakomától kimelegedetten.
- Egy kis játék nem árt, urak, nem árt a mozgás jó ebéd után. Add csak ide azt a kapát, te jámbor!
Az ősz hajú jobbágy még csak meg sem bírt rémülni, csodálkozni sem ért rá, máris annak az úrnak volt a kezében a kapája, aki, úgy látszott, legnagyobb úr vala mindőjük között.
- Ti is, urak! – intett a király. – Fogjon egy-egy sort mindegyiktek! Fel a hegytetőre, kapálva! Hiszen ez csak afféle kicsinyke munka, árnyékos ernyő broul fölétek!
Savanyú képpel, kénytelen-kelletlen fogott mindegyik úr egy-egy kapát a kezébe, s görnyedve, a prémes zeke alatt izzadva kezdte kapálni a szőlők tövét.
- Hogy jó legyen a termés, ebből majd kedvvel ihattok! – rikkantott a király. – Bűn a lusktálkodás!
Példáját volt, aki könnyen, volt aki nehezen követte. Kidőlt volna félúton már szívesen Szapolyai Imre is, Pálóczy Simon is, még a fiatal Rozgonyi is azt hitte, most törik el a dereka, de hát a királyi szó parancs a parancsban, s nevetett, ki meg-megállt keserűen, tarkóját vakarta, izzadtságát törülte inge ujjával. Fürgén haladt Mátyás, olajos barnán fénylettek lába nyomán a rögök. Egyik főúr nyögött, a másik halkan szitkozódott: Mit is nem talál mulatságukra a király! No, ez valóban remek mulatság, ezrét aztán érdemes volt Gömörbe jönni!
Néhányan nem bírták tovább, ledobták zekéjüket, dókájukat, köpenyüket, arra dőltek le pihegve.
A király ért föl először a hegytetőre. Nekitámaszkodott a kapának, ő ma is elpilledt kissé-
- Látjátok, urak, hogy nem olyan könnyű a szegény jobbágy dolga. Kicsit puhák vagytok ehhez a munkához. Megbecsüljétek hát a parasztot, mert a föld urak, kemény rög, s ki azt megmíveli, véres verejtékének gyöngyével öntözi. Valahányszor tehát a föld gyümölcsét eenditek, iandjátok, a jobbágyi munkát jól meggondoljátok!

Szólott – s az úri nép érté az oktatást –
Mátyás király Gömörben így tarta áldomást.

Így írta ezt sokkal-sokkal később a költő, Garay János.
Olyan oktatás volt, hogy máig sem feledtük el. S hogy Mátyás király gömöri szőlőkapálása mily elevenül él emlékként bennünk is, tanúja ennek az ércszobor, amely Sajógömör árnéykos, szép kis templomterén áll; a hajdani jobbágyok köszönő üdvözletét most is susogják-muzsikálják a király bronzfülébe a gömöri fák.

A muzsika elevenül él itt.
Pedig a sajógömöri muzsika legszebben mégis Rozsnyón szólalt meg. Akkor, amikor a nagyságos fejedelem, Rákóczi Ferenc országos tanácskozást tartott Rozsnyó városában, és nehéz gondjait időnkint vidám s bánatos muzsikával tette vigaszosabbá.
Játszottak neki udvari muzsikusok, töröksíppal, kürttel, mélyhegedűvel, és húzták az ebédlőteremben muzsikus cigányok. Legkivált a cigányok kisbőgősét kedvelte, oly szépen, érzékenyen vonta, hogy belegyönyörödött a szív, felzengett tőle a lélek húrja. Intett a titkárjának, Berzeviczynek, adna egy körmöci aranyat ennek a zenésznek. Aztán magához hívatta:
- Hogy hívnak téged?
- Kisbőgős Cinkának, nagyuram!
- Hol láttad meg a napvilágot?
- Gömörön, nagy jó uram, a Sajó mellett.
- Szépen vonod, tetszésünkre szolgál, meg ne válj a kisbőgődtől!
- Kegyelmes nagyuram, én már vén fa vagyok, szinte csak nyikorgok. Mert termett az én fámon egy új ág, aprócska még csak, alig tudja tartani a vonót a kézben, álla alatt a hegedűt, de máris muzsikát virágzik az a kis keze. Ha egyszer hallanád… Az unokám ő, a kicsi Panna. Cinka Panna.
De a fejedelem soha nem hallhatta már a kicsinyke Panna hegedűszavát. Rég porban már odalenn Sztanbulban, amikor Kisbőgős Cinka unokája, Panna, a fejedelem nótáját vonta.
Temetni Pannát mégis Gömörön temették el.
Hamvait azonban rég elomlasztották a rögök.
Gömörvár porladó köveivel együtt.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra