Erdélyi Tibor: Örök március

Imádom a rügybontó tavaszt,
mely gallyakon és szíveken bimbót fakaszt.
Imádom a rügyek pattanását,
a szellőfuvalmat,
az élet zsendülését,
a szívek zendülését,
de gyűlölöm, gyűlölöm a semmibenéző,
bódult nyugalmat.
Rügy, bimbó, reménység,
zengő és zsongó muzsika,
vágy, mámor: szép tavasz!
A tavasz ifjúság,
s az ifjúság élet!
Gyürkőző, daloló,
szikrázó élet!
A nyár már csak perzsel…
És az ősz hullat,
…a tél meg temet…
…Olykor temetem én is fáradt lelkemet.
Sápadt, vértelen lelkemet,
mely kevés öröm és sok könny között,
mint egy nyikorgó óra bús ingája
lendülve lódul,
és évről-évre tompul a hangja,
a szíve meg bódul.
Lelkem fájáról olykor peregnek
az öröm-lombok.
S az évgyűrűk szorítják szikár törzsét,
meg a növekvő gondok…
Úgy… Úgy… Ősszel és télen…
…Vándorbottal kullogunk…
És mindig csak hátul és sosem az élen…
lendül az élet,
s érzem, hogy élek,
hogy lépek,
hogy vagyok,
hogy látok,
hogy merek!
A márciusban higgyetek, bódult emberek!
A márciusban… örök márciusban!
A március: tavasz,
a tavasz ifjúság,
az ifjúság: élet!
Gyürkőző, daloló, szikrázó élet!
Forró lázak futnak
mezőn és az erdőn,
forró lázak futnak
agyban, vérben, húsban.
Emberek!… Higgyetek
a lángoló, tüzes,
örök márciusban…!