A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [XII. Jogvédelem a szerkesztői üzenetekben]

Justitiát, az igazság istenasszonyát, az ókori mitológia bekötött szemű nőalaknak rajzolja, amely jobbjában kétkarú mérleget tart, balkarját pedig egy kihúzott, kétélű kardon pihenteti. Ez a kép, sok századéven átszivárogva, általánosan ismert a jelenben is: a festők ecsetje, szobrászok vésője mindig ezt az alakot örökíti meg, mikor a »Jog« vagy »Igazság« fogalmát érzékíteni akarja.
Igazi mitológiai mélységgel fejezi ki ez az ábrázolat a jognak kényszerítő erejét: a jobbkéz a mérlegen leméri az igazságot, a balkar pedig a kétélű karddal érvényt szerez az igazságnak. A kard, amely egyelőre békén pihen a kézben, ha kell, le is tud sújtani arra, aki az istenasszony szavának nem engedelmeskedik.
Mindenki ismeri az igazságnak ezt a sújtó hatalmát, hisz lépten-nyomon találkozhatunk vele a mindennapi életben. Senki sincs, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a jog megtorló erejét, vagy legalább egyszer-másszor ne gondolt volna a megtorló erőre; – hisz akárhányszor nem erkölcsi érzetünk, hanem a megtorlástól való félelem tart bennünket vissza a jogellenes cselekedettől.
Másból is látható, mennyire tartunk a megtorlástól.
Akárhányszor ipari cikket magunk készítünk el otthon, anélkül, hogy az illető iparoshoz fordulnánk. Betegeinket házi szerekkel próbáljuk gyógyítani, pedig itt a leghatalmasabb úr, a természet koppinthat az ügyetlen kísérletező kezére. Gyógyszerészetbe, mérnöki tudományba, pedagógiába belekontárkodunk, de ha jogügyről van szó, a legkisebb ügyes-bajos dologban hozzáértő ember tanácsáért sietünk. A jogi tudomány nagy elvontsága és a törvények és szabályok nagy útvesztője is oka ennek, de legfőképpen az a tudat, hogy a jog mezején a legkisebb botlásunknál, jogi viszonyaink csak kissé helytelen berendezésénél azonnal kellemetlenségünk támad és megtorlásban van részünk: nem igen merünk tehát a jog területein kísérletezni.
Ez fejlesztette ki már a legrégibb időkben a jogvédők intézményét, ez adja meg ma is az ügyvédi hivatás létalapját.
A mai ügyvéd ugyan nem tisztán jogvédő többé: benne a jogvédő nemes tiszte majdnem szétválaszthatatlanul van összevegyülve a jogi képviselő foglalkozásával.
A jogvédő és a jogi képviselő között pedig erős fogalmi különbségek vannak.
A jogvédő jogot véd, – a képviselő érdeket képvisel. A jogvédő síkra száll a szegényért, vagyontalanért, akit erőtlensége miatt megsértettek, vagy az elnyomottért, akit gyámoltalansága miatt jogától megfosztottak; a képviselő perlekedik azok helyett, akiket más elfoglaltságuk vagy valami mulatságuk akadályoz a fórumra menésben. A jogvédő mindig: igazságos ügynek önzetlen védelmezője, – a jogi képviselő: akárhányszor igazságtalan embernek fogadott szószólója. A jogvédő szegény marad, de tisztelet és megbecsülés ragyogja körül; a jogi képviselő jó módban él, de ritkán van része népszerűségben…
Az ügyvédi foglalkozás ezen két eleme közül ősrégi az egyik, újabb keletű a másik. A jogi képviselet csak az alig múlt századokban foglalt tért az ügyvédi működésben, elhomályosítván a nemes jogvédői tisztet, mint ahogy egy csepp tinta elhomályosítja a kristálypohár vizét.
A jogi képviselet csak a pár emberöltő előtti időknek találmánya. Régebben tilos is volt mást küldeni a törvény elé, de meg semmi szükség sem volt erre. Kész jogtudós volt mindenki. A római és görög ifjúság nem írni-olvasni tanult, – ez a rabszolgák dolga volt, – hanem máig is híres jogtudósoktól jogi előadásokat hallgatott. A középkor polgára pedig könnyen fejében tarthatta törzsének kevésszámú és egyszerű jogszabályát.
A jogvédelem azonban már a legrégibb időben ismert és becsült foglalkozás.
Már a régi rómaiak gondoskodtak arról, hogy a szegények, jogfosztottak egy-egy tekintélyes polgár védelmében részesüljenek; egész közjoguk uralja azt a viszonyt, amely a patronusok és a védelmük alá menekülő cliensek között fennállott. A középkorban az angol törvényhozás tett sokat a vagyontalanok jogvédelmére, amelyet VIII. Henrik idejében állami feladatnak mondtak ki.
A szociális politikának erre a magaslatára, az azóta lefolyt 300 év dacára, máig sem tudott felemelkedni egyetlen kontinentális állam sem, egész Európában hiába keresünk az akkori angol törvényekhez hasonlót. Nem vettük át ezeket a törvényeket mi sem, magyarok, akiknél pedig tradíció az utánzás, s a cipőnktől az operettünkig angol minden.
Egyéb tereken már belátta minden állam, hogy a szegényeknek, elhagyatottaknak segítése elsőrendű állami feladat.
Az egészségügyet teljesen a kezükbe vették az államok, gazdag vagy szegény, egyforma gyógyulást találhat a kórházakban. A munkások védelmére Európa-szerte, s legutóbb hazánkban is törvényhozási intézkedés történt. A népoktatás ingyenes és ma-holnap megnyílnak az egyetem kapui is a döngetők előtt, akik tudományszomjasan ingyenes bebocsátást követelnek. Addig azonban, hogy a szegények ingyenes (perenkívüli) jogvédelemben részesüljenek az állam részéről, még ma sem érkezett el egyik kontinensi ország sem.
A törvényhozások tétlensége láttára nemesszívű férfiak állottak össze, kik embertársainak vitás ügyeit szeretetteljes jóindulattal iparkodnak kiegyenlíteni – és egész sereg intézmény áll ma már a vagyontalanok jogvédelmének szolgálatában. Németországban Arbeiter-secratariat, Voksbureau, Rechsschutzstelle elnevezések alatt közel másfélszáz jogvédelmi egyesület működik. Franciaországban egy hatalmas szervezet vette fel programjában a vagyontalanok jogvédelmét, az »emberi jogok ligája«, melynek 60.000 tagja van és 650 vidéki csoportja hálózza be az országot. Nálunk Magyarországon, hosszú évek óta végzi áldásos működését a budapesti »Jogvédő egyesület vagyontalanok számára« és évről-évre növekszik a száma a vidéki városokban szervezett ú. n. néphivataloknak.
A nehezen megmozduló állam helyett tehát a társadalom nyújt segítő kezet a gyengéknek és szegényeknek. Jó jel, mert tapasztalati törvény, hogy az állami jótékonyság a társadalmi jótékonyság által már kitaposott utakon szeret megindulni. Csupán idő kérdése, mikor lép a szegények jogvédelmének terén is a társadalom nyomdokaiba.

*

Ennek a nemes társadalmi akciónak szolgálatába szegődött a »Budapest«, mikor évekkel ezelőtt elhatározta, hogy ügyes-bajos dolgaikban lelkiismeretes jogi tanácsot ad olvasóinak s általában a bizalommal hozzáforduló vagyontalanoknak, kikre nézve a legkisebb vagyoni veszteség is soha helyre nem hozható károsodást jelent, s akikre nézve az erkölcsi kár a teljes zülléssel és az erkölcsi pusztulással lehet egyenlő.
A vagyontalanok jogvédelmének ez a munkája nagyon rokonszenves bár, de nagyon nehéz is. Hogy elvállalt feladatunkat lelkiismeretesen betölthessük, nemcsak jogot kell tudnunk, hanem ezenkívül még igen sokszor kell értenünk. Már magának a jognak számos vidéke van, amelyek mindenikében a jogász sem lehet egyaránt jártas. Az úrbéri jog, a vízi jog, a szabadalmi jog például nem olyan mindennapi kenyere e sorok írójának, mint a kereskedelmi jog vagy a váltó-jog. A közigazgatási jog óriás birodalmában a közigazgatási tisztviselők is sokszor tanácstalanul állnak, a pénzügyik, honvédelmi, ipari törvények és rendeletek sok részletkérdése teljesen ismeretlen öreg hivatalnokok előtt is, akik egy emberöltőt töltöttek az illető szakma szolgálatában. Az anyakönyvi törvényről és rendeletről egy négy ujjnyi vastag kommentár van forgalomban, a házassági törvényről vagy a községi háztartásra vonatkozó szabályokról még terjedelmesebb monográfiát lehetne írni.
Ezekre az ismeretekre – és még igen sokra, amiket itt részletesen fel sem sorolhatunk – van szükségünk, mikor az olvasók heti postáját elintézzük és ezer különféle kérdésére felvilágosítást adunk. Ennek a sok tudományágnak egyetemes ismérvét egy embertől, különösen a mai kor egyoldalúan képzett emberétől kívánni nem lehet, – nem is volna rá képes senki. Csupán azt lehetne kívánni, hogy egy-egy adott esetre vonatkozó ismereteket felkutassa, azoknak lényegébe behatoljon, s a kérdés megoldásához szükséges mérvben elsajátítsa őket.
A jog vidékén kívül eső ismereteknek elsajátítása, – aztán a szerkesztői üzenet szűkre mért rovatában rövidé és könnyen érthető tanácsadása, az ügy diskrétsége vagy bonyolultsága esetén külön felvilágosító levél írása – nagy és sok türelmet igénylő munka.
Ezért a munkáért azonban, melyet önzetlenül és a köz érdekében, egy magasabb célért és nemes ambíciónk kielégítéséért vállaltunk el, elég jutalmunk van az olvasók elismerésében. Az elismerésben, amit sohasem várunk, de akárhány megtanácsoltnak hálás ajakáról hallunk.

Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője: Dr. Bauss Olivér: Jogvédelem a szerkesztői üzenetekben.)