Farkas Imre: Czinka Panna

Elcsöndesült minden. Szomorún, setéten
Terül el az este csendes csatatéren.
Sötét felhők mögül a hold búsan lenéz…
Csendes csatatéren haldoklik egy vitéz,
Egy jó kuruc vitéz.

Gyilkos seb égeti… közel a szívéhez…
Jobban fáj egy másik, mint a lelke érez.
Égő fájdalommal csordultig a lelke…
Rákóczi lesújtva - Rákóczi leverve.
Rákóczi leverve.

Szomorúan zúg-búg a távoli erdő,
Zúgása, búgása oly nagyon kesergő,
Oly nagyon panaszos. Ide hallik, erre…
Mintha csak ezt zúgná: Rákóczi leverve.
Rákóczi leverve.

Vadul száll sötéten az égen a felhő,
Panaszos sírással erre száll a szellő;
Mintha csak néki is az voln’ a keserve,
Mintha csak azt zúgná: Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

A haldokló vitéz felsóhajt az égre:
Miért, hogy a lelkem még ezt is megérte.
Mért halok meg, midőn szívem búval tele…
Miért halok meg, mikor Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

Felsóhajt a vitéz… sóhaja a bánat…
De íme valahogy világosság támad.
Elvonult a felleg a hold elől talán?
Nem holdfény az… nem… nem… egy gyönyörű leány,
Fényes szemű leány.

Égsötét a haja… csillogó a szeme…
Annyi nagy szépséggel van az telis-tele,
Egy kicsi hegedűt tart pici kezébe…
Megfogja a vonót… bűbájosan nézve
A szegény vitézre.

Megzendül a nóta… előbb lassan, halkan
Rákóczi bánata ott zokog a dalban,
Ott zokog a dalban a kuruc keserve…
Rákóczi leverve! Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve!…

De íme… egyszer csak… szilaj tűzzel szólva
Lángolóan, vadul zendül fel a nóta,
Felzendül, fölcsendül… szívet-lelket ígér…
Felkönyököl félig s messze távolba néz
A haldokló vitéz.

Szóra nyílik ajka. Látok… messze látok…
Tüneményes álmot… ragyogó világot…
Lelkem nagy messzire… a jövőbe tekint,
Feltámad a sereg… Öreg, ifjú, gyerek
Harcba száll majd megint.

Látom csatáikat. Életüket adják,
Úgy mint mi most érted, szent magyar szabadság!
Hiszen ez a sereg nagy Rákóczi serge;
Hiszen akkor nincsen Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

Ott… élén a hadnak, egy kis szürke ember…
Még csak nem is magyar, csak amolyan lengyel;
A csapatját mégis éppen úgy vezérli,
Mint most Balog Ádám avagy Bezerédy,
Kurucok vezéri…

Ott egy ifjú ember… lángajakkal szólva…
Mintha a szabadság apostola volna!
A szemében fénylik nagy Rákóczi lelke…
Nagy Rákóczi lelke… lángoló keserve…
Égő honszerelme!

Föltámadnak, kiket a sírok takarnak!
Amíg szabadsága nem lesz a magyarnak,
Nem nyugszik meg addig egynek sem a lelke…
Soha-soha nem lesz Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

Nem suttog az erdő… nem repül a felhő…
Panaszos sírással nem suhog a szellő.
…A szép lány meg húzza, szilajon dalolva
S zokog zengő húrján a szabadság szója,
Harcok riadója
A nagy Rákóczinak lelkes indulója.