Kárpát-medencei keresztkötődések IV.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója (3. rész)

Ebben a művében jól látta, hogy a 19. szakasz alkalmazásához főzött remények alaptalanok. Fő oka ennek az volt, hogy a Népszövetség a győztes hatalmak szervezeteként, a létrejött állapot – a status quo megőrzésére alakult meg. A status quo elbomlása a Népszövetséget is magával rántotta.

Teljességgel szétfeszítetné előadásunk kereteit, ezért itt csak utalunk a tágabb értelemben vett revízió egy speciális esetére, az ún. háborús felelősség vagy bűnösség kérdésének tisztázására. A győztes hatalmak ugyanis nem elégedtek meg a saját hatalmuk által kikényszerített béke erejével, hanem az ún. békekonferencián külön bizottságot hoztak létre a háborús felelősség megállapítására. Ebben a bizottságban csak a győztes hatalmak képviselői foglaltak helyet. Gyorsan ítéltet is hoztak, egyoldalúan elmarasztalták a központi hatalmakat a háborús bűnös felidézésének vádjában. Ennek megfelelően a versailles-i békeszerződés 231. szakasza, a saint-germaini béke 177., a trianoni béke 161. cikke s a neuilly-i béke 121. szakasza kimondta a verdiktet, hogy „a szövetséges és társult hatalmak kijelentik, Németország és szövetségesei (Ausztria-Magyarország, Bulgária) pedig elismerik, mint a háború okozói, minden háborús kárért és veszteségért, melyet támadásuk által idéztek elő s mely a szövetséges és társult hatalmakat és polgáraikat a háború alatt érte, felelősek”. A téma különösen az elsősorban érintett Németországban került a közvélemény érdeklődésének homlokterében. Nyilvánvaló, hogy itt alapjában véve tudományos kérdésről van szó.

Németországban a kérdés vizsgálata külön tudományszakká nőtte ki magát, rangos tudományos folyóirattal, Die Kriegsschuldsfrage címmel. Magyarországon is többen, a történészek közül említsük meg elsősorban Horváth Jenő nevét, mellette Fraknói Vilmost, Angyal Dávidot, Jánossy Dénest, Nagy Miklóst, Balanyi Györgyöt stb., foglalkoztak a háború okainak felderítésével. E munka során rengeteg új dokumentum, forrás került felszínre, amelyek lehetővé tették egy árnyaltabb kép megrajzolását. Ezen új dokumentumok fényében Krisztics Sándor, aki ugyan nem volt történész, ám munkájával bizonyságát adta az oknyomozó történetíró erényeinek, megállapította, hogy „A világháború befejezése után közzétett háborús diplomáciai akták nyomán annyi új bizonyíték gyűlt össze, hogy a »revisio ob noviter reperta« esete máris előállít.” Az új bizonyítékok alapján történő perújrafelvételnek Krisztics két módját látta: a nemzetközi döntőbíróság elé vitelt és a tudományos felvilágosítást. Nagy általánosságban ez volt a kérdés nemzetközi jogi oldala, a lényegi, a tudományos kutatás vizsgálata, historiográfiája megint csak szétfeszítené előadásunk kereteit.

A szélesebb közönség előtt ismert, hogy az első világháború után mindenki Wilsontól várta az igazságos békét. Ez a várakozás, a népek önrendelkezésének mindent megoldó csodaszerként történő elképzelése részben valós tényeken, pontosabban a nyugati, elsősorban az amerikai államférfiak sorozatos nyilatkozatain alapult. Nem mondható, hogy a történetírás ne foglalkozott volna ezzel a jelenséggel. Nem tudatosodott azonban eléggé, hogy a népek önrendelkezési jogának semmibevétele, szelektív alkalmazása a nemzetközi jog fogalmaival is leírható. A történész egyszerűen az elvek és a gyakorlat közötti diszkrepanciáról beszél, amely mögött a különböző hatalmi és érdekcsoportok harca bontakozik ki. Az egyszerű ember pedig, amikor rendszerint előszerződést köt valamely jogügylet lebonyolítása előtt, amelyben nagy vonalakban körvonalazza álláspontját, jelzi valamilyen irányú szándékát, megtámadja vagy eleve nem fogadja el az előszerződéssel ellentétes tartalmú szerződést. Valami hasonló történt a wilsoni elvekkel is. Ullein-Reviczky Antal: A trianoni szerződés területi rendelkezéseinek jogi természete c. alapvető munkájában, amely először 1929-ben francia nyelven jelent meg, nyugati államférfiak sokaságát idézi, akik, elsősorban Wilson, ünnepélyes nyilatkozatokat tettek a népek megkérdezése, a népszavazás tárgyában. Ezekből a nyilatkozatokból Krisztics is bőven idéz. A „békét a megállapított vagy elfogadott elvek szerint kell megkötni, vagy pedig egyáltalán nem kell békét kötnünk”, vagy „A népeket és tartományokat a jövőben nem szabad többet úgy cserélgetni a kormányok között, mint a csordákat vagy a sakktáblán a sakkfigurákat.” – citálja Wilsont Ullein-Reviczky Antal. A sort folytathatnánk. Elmúltak már azok az idők, vagy legalábbis el kellett volna múlniuk, amikor a fegyverese erőszakkal végrehajtott foglalásokra, a hódításokra a II. Frigyesnek tulajdonított cinikus mondás („Foglalok, rabolok, lopok, jogászaim pedig mindenre kitűnő jogcímeket találnak.”) szellemében könnyen ráüthették a pecsétet. Ullein-Reviczky mintegy 250 oldalas tanulmányában, amely az egyetemes nemzetközi jogi irodalom beható ismeretéről és az 1918–1919 tanúskodik, a tágabb értelemben vett revízió négy fő jogcímével foglalkozik részletesen:

1. a népek önrendelkezési jogának a trianoni határok megvonásával történt semmibe vételével, I–IV. fejezet

2. az előszerződés megsértésével, V. fejezet

3. a trianoni szerződés igazságtalanságával és

4. a háborús felelősség kérdésével.

A tárgyalás során kevésbé kimerítően szóba kerülnek még egyéb revíziós okok, mint a kényszer, a rebus sic stanibus (így állván a dolog.)klauzula, valamint a békeszerződést diktáló főhatalmak megtévesztett volta az utódállamok képviselői részéről. Ullein-Reviczky a népek önrendelkezési jogával kapcsolatban abból a természetjogi felfogásból indul ki, hogy az államok nem mondhatnak le területüknek valamely részéről, illetve nem utalhatják azt át valamely más állam főhatalma alá anélkül, hogy az azon élő népek hozzájárulása meg nem állapíttatott volna. E felfogás elméleti alátámasztásául gondolkodók és jogászok tucatjait idézi Aquinói Tamástól kezdve Erasmuson és Grotiuson át Puffendorfig és Voltaire-ig. A természetjogi elmélet és felelős államférfiak nyilatkozatai tehát egyformán alátámasztották a magyar békedelegáció népszavazást kérő jegyzékét, amelyet így nagyon helyesen nem taktikai szempontok motiváltak, hanem mindazon veszélyek – a térség kiszolgáltatása a hatalmi akaratoknak – megsejtése, amelyek a kérelem elutasításából származhattak, származtak.”…Nem láthatunk az általános érdekből, vagy a nemzetközi igazságosság eszméjéből fakadó semminő okot Magyarország feldarabolására. És mégis volna valami, egyetlenegy dolog, amely előtt készek volnánk meghajlani, egy erkölcsi erő, mely a történelmi jogot helyettesíthetné, s ez azon népek akarata volna, amelyek a vitás területeket lakják. Magyarország között, amely bízva fogában, őket meg akarja tartani, és szomszédai között, akik különböző ürügyek alatt őket el akarják szakítani, döntsenek ők, hogy kihez akarnak tartozni. Minden megoldás, amely az ő beleegyezésük nélkül hozatna meg, magán viselné az önkényesség bélyegét. Erőszakkal teremtve, erőszakkal zúzatnék szét, amint a viszonyok megváltoznának, és az egész világnak joga volna ezt a pillanatot lesni. Csak a szabadon kifejezett nemzeti akarat tud a régi jog helyett, amit vitatni kívánnak, új, most vitathatatlan jogi köteléket alkotni, s ez a nemzeti akarat még azokkal szemben is meghajlást és tiszteletet parancsolna, akiknek számításait elrontaná. Ha ezek az okok, amelyet felsoroltunk a területi integritás mellett, Önöknek nem látszanak meggyőzőeknek, kérdezzék meg azokat, akiket a kérdés leginkább érint, és ne rendelkezzenek róluk, mint akarattal nem bíró nyájról. Ez a kritikus perce a nemzetközi igazságosság és a szabadság eszméjének, amelyet annyiszor hirdettek, itt lesz azoknak az őszintesége próbára téve, akik hirdették. Bízva ezen elvek erejében, kérjük a népszavazást Magyarország minden területén, amelyet tőlünk el akarnak szakítani, kérjük ezt olyan feltételek mellett, amelyek az akaratnyilvánítás szabadságát biztosítják. Mi kijelentjük, hogy ennek eredményét elfogadjuk, bármilyen legyen is az. És ha ellenfeleink visszautasítanák az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának ezt az egyedül biztos próbáját, ez az ő ügyük ellen ítélne az emberiség lelkiismeretének törvényszéke előtt, mert így bevallanák, hogy igájuknak millió és millió lelket akarnak alávetni, akik pedig nem akarnak hozzájuk tartozni.

– folytatjuk –