Várregék és mesés várromok XVI. Kékkő

Kékkői várAz Ipoly felé iramló Kürtös patak Mikszáthtól oly sokszor megidézett völgyében, a Korponai hegység peremén messzire látható dombon állott már a tatárjárás előtt is Kékkő vár elődje. Jelentős erősséggé királyi engedéllyel az 1250-es években Mikó fia Péter, a Balassa család őse építette ki. A Balassák Magyarország igen sokat szereplő, nagy hatalmú, tehetséges, de sokszor izgága famíliái közé tartoztak. Kékkő pedig ama ritka várbirtokok egyike volt, amely – bár százötven évig török elleni végvárnak számított, de néhány évig a török is ült benne – hétszáz éven át, egészen a XX. század első harmadáig egyetlen főúri család, a bárói, később grófi rangra emelt Balassák kezén volt. A költő Balassi Bálintnak is „kékkői” volt egyik előneve. Az 1570-es években Balassa János, Hont és Zólyom vármegye főispánja volt Kékkő ura, és ő sokszor csapott le a várból a törökre. Musztafa budai pasa rendeletére végül Ali bég indult meg Kékkő ellen 1576-ban, de a várat kardcsapás nélkül vette be, mert a várvédők Divény várába menekültek. A bég nagy gondot fordított Kékkő várára, új toronnyal, kapuval látta el. 1593 decemberében azonban Pálffy Miklós és Tieffenbach Kristóf császári fővezér újra visszavette Kékkőt, a török elmenekült, de előbb felrobbantotta a várat. Kékkő mint török elleni végvár oly fontos maradt, hogy Balassa Zsigmond országos segítséggel 1604–1612 között ismét felépítette a várát. Egy újabb török ostrom alkalmával a XVII. század második felében Kékkő ismét elpusztult. 1750-ben báró Balassa Gábor a vár egy részét díszes kastélyként barokk stílusban megint helyreállíttatta. Jelenleg is ebben az állapotában láthatjuk, hivatalok vannak benne. A vár elülső része megmaradt romosnak, a bástyák felől és a vár fölött emelkedő Kálvária-dombról nagyszerű kilátást kapunk az alant elterülő tájra; arra, ahol a törökök oly sokszor vonultak Kékkő ellen.

Egy harcias sárkány ágaskodik a Balassák címerében. Szárnyas meseállat, már-már röpül; jobb lábában – akár kezének is mondhatnánk – széles pengéjű, görbe török kardot tart. Annak jele ez, hogy a Balassa família minden férfi tagja kezdettől fogva nagyvérű, harcias, vitézi renden levő ember volt a Hunt-Pázmán nembeli Detre ispán születése óta. Ez a Detre ispán Balázsnak kereszteltette fiát, vagyona örökösét; a Balász fiai lettek a Balásfiak, a következő nemzedék már Balassának mondta magát.
Nos, ők rajzoltatták a királyi kancelláriában a sárkányos, kardos címert. A szép Nógrád vármegyében az a hír járta akkortájt, hogy ez a sárkány nem csupán holmi festett csudaállat, hanem valóságos, élő szárnyas szörnyeteg. Fenn lakozott a Vepor tetején, aranybarlang volt a háza, mindennap egy juhot evett meg, s csak nagy ritkán röppent le az Ipoly partjára vizet hörpinteni. Ilyenkor azonban kiitta a fél Ipolyt. Messzire kerülték a favágók, a vadászok, közelébe sem mertek kerülni. Emberszagot ha érzett, szívesen lemondott a juhlakomáról, orrából tüzes lángot fújt, szárnya csapásával vad vihart támasztott, morgása hasonlatos volt a távoli mennydörgéshez.
Téli estéken, amikor a hó beborította a falvakat, s az emberek legszívesebben a kuckó melegénél üldögéltek: ilyenféle mesék járták, ha valaki a Balassa uraságokat emlegette. A legszebben a vén Dorka tudta elmondani a sárkány történetét; emígyen:
Ez a sárkány egy magányos remetesárkány volt, akit indulatos természete miatt még a saját családja is kivetett, a hegyekbe száműzött. A többi testvérek megelégedtek hetenkint egy-egy kis báránnyal, ennek a nagyétkűnek naponta egész birka kellett.
- Nem bírlak etetni – mondta egy esős reggelen a sárkánymama –, indulj el világgá, s keresd meg a kenyeredet magad.
- Az én kenyerem mindennap egy birka – morogta a fiúsárkány, majd kifényesítette körmeit, kettőt libbentett a szárnyán, s elindult hetedhét országnak.
Féltek tőle a juhászok, féltek tőle a vadászok. Ha nyelvét kiöltötte, piros lángként világított, ha karmait szétterpesztette, fénylettek, mint megannyi vasvilla. Rossz idők jártak a legelőkre, rétekre, erdőkre!
Amikor jókedve támadt, az Ipolyban hempergett. Egyszer nagy hempergés közben vakítón csillogó, hatalmas kék szín követ talált. Nézegette, forgatta, beleharapott, de megenni nem tudta.
- Hazaviszem, eljátszogatom vele – mondta enmagának, mert szeretett még játszadozni, hiszen fiatal sárkány volt. – Mindenki irigyelni fog.
És mert dicsekedni akart, elsétált a családi sárkánybarlang előtt is, beszólt a kőkapun:
- Csodás követ találtam, egy kék követ! Senkinek sincs ilyen.
Megforgatta a követ a füvön, szikrázott ezer színben az a kő a napfényben. Aztán továbbsietett vele. Aznap még a birkáról is elfeledkezett.
A kék színben pompázó kőnek híre ment. Ez a hír eljutott a királyhoz is, és mert éppen a koronáját akarta felékesíteni új drágakövekkel, hívatta aranymívesét:
- Szerezzétek meg nekem azt a nevezetes kék követ.
- Nem lehet, királyom, egy vad sárkány őrzi.
- Menjen érte ötven harcosom!
Az ötven harcosnak csak a fele jött vissza, a többit megette a sárkány, de a követ nem adta.
- Száz harcos induljon a kőért!
A száz harcosnak csak fele jött vissza, a többit megette a sárkány, de a követ nem adta.
- Ezer harcos is kevés! – mondta a testőrök kapitánya, mert igen sajnálta annyi remek katonája vesztét. – A sárkány beengedi őket a barlangjába, aztán ott veszejti valamennyit. Soha többé nem kerülnek elő.
Búsult is, haragudott is a király. A kék színű drágakő egyre becsesebbnek tűnt előtte. Úgy vágyott már a kő után, mint egy gyerek a legkedvesebb játéka után.
- Akár tízezer harcosom támadja meg a sárkány barlangját, de a kő az enyém legyen! Nincs ember, aki elmenne érte?
- Én egyedül megyek el, királyom – állt eléje ekkor Detre fia Balázs –, magam szerzem meg a kék követ, nem kell hozzá sem ötven, sem száz, sem ezer vitéz.
Kedvelte a király ezt a selymes hajú, vidám, buzgó Detrefi Balázst, nem egyezett bele.
- Menjen más! – parancsolta.
Detrefi Balázs térde borult.
- Engedj el, királyom, bizony nem történik bajom!
Sóhajtott a király, mert kedvelte Detrefi Balázst, de a kék szín kő után is vágyott. Keze intésével adott engedelmet.
- Ha bajod történne, vissza se jöjj többé – mondta bánatosan.
- Akkor már úgysem tudok – nevetett Balázs vitéz, és hét nap, hét éjjel ült lovon, meg sem állt a sárkánybarlang szájáig. A sárkányfiú kinn ült a padon, száját nyalogatta.
- Gyere, gyere, te katona, hadd eszlek meg.
- Engem bizony nem – rikkantott a vitéz –, add a kék követ, ha nem adod, viszem erővel.
A sárkánynak jókedve volt, aznap éppen három birkát kebelezett be. Maga mögé nyúlt, s elővette a kék követ. Megcsillogtatta, a napsugár vakítón verődött vissza róla.
- Ezt? – kérdezte gúnyosan –, korábban kelj föl, te kis béka, te, ha el akarod tőlem venni a követ. Már hetvenöten megpróbálták, vagy még annál is többen.
Nem felelt erre semmit Detrefi Balázs, csak kirántotta a kardját, és szúrt. De nem a fejét vágta a sárkánynak, mert tudta, hogyha a fejét metszi le, újra kinő, hanem a jobb szárnyára pályázott, a jobb szárnyán is arra a kék tollra, a repülőtollra, amelyik a szárnya hegyén lengett.
Szörnyű dulakodás kezdődött. Rengett a föld, üvöltött a sárkány, menekültek az őzek, a szarvasok, a sasok, a vércsék. Detre fia Balázs ellenben se nem szólt, se nem üvöltött, hanem csak szúrt és vágott.
A hetedik suhintásra tőből metszette le a kék repülőtollat. Újabb hetedikre a sárkány bal szárnyáról a zöldet, farkáról a pirosat. Ordított a sárkány, elvesztette minden erejét. Kegyelemdöfésként Balázs a sárkány farkába szúrt. A sárkány elveszítette minden repülőtudományát, minden támasztékát. Fájdalmas kiáltással gurult a mélybe. Dőltek a ták, gördültek a sziklák, amerre zuhant.
Detre fia Balázs berohant a barlangba. Hát mit lát? Ott feküdt élettelenül mind a hetvenöt vitéz. A sárkány csak készült megenni őket, ínségesebb napokra tette félre mind a hetvenötöt. Detre fia Balász mindegyikre ráhullajtott egy csöppet a sárkány véréből, s íme, ásítozva, botladozva keltek fel azok.
- Hol vagyunk? – nyújtózkodott a hadnagyuk, s tétován pillantott körül. – Elaludtunk volna?
- A sárkány barlangjában! –felelte Detre fia Balázs. – Bizony mondom néktek, nagy a szerencsétek, a sárkánynak a torkában végetek lelnétek.
A kék kő szikrázó fénye eközben betöltötte az egész barlangot. Égi világosság vakította el a szemeket. Detre fia Balázs vigyázva emelte tarisznyájába a csudakövet, s meg sem állt vele a királyig. A kő ereje akkora volt, hogy amit hét nap s hét éjszaka tett meg idáig a vitéz, azt hét óra alatt járta meg visszafelé. Budán félretaszított minden ajtónállót, minden alabárdost, rogyott térdre Géza király előtt:
- Ímhol a kék kő, uram királyom. Fele az ettéd, fele az enyim. Még a fele is legnagyobb, legszebb ékköve lesz koronádnak.
- Mivel hasítod ketté? – mosolygott a király, mert nem hitte, hogy Detre fia Balázs ketté tudja törni a követ.
- A sárkányvéres kardommal, király! – emelte fel kardját a vitéz, és egyszeriben kettépattintotta a kék szín gyémántkövet, az égi fényben szikrázót.
Vette a király kezébe a követ, hívatta aranymívesét, illessze azonmód koronája kegyére. Akkora volt a kék szín kő tüze, hogy beragyogta vele egész Magyarországot.
- Mivel kedveskedhetem neked? – kérdezte végül a király, mert nagyon örvendett a kőnek.
- Add nekem uram, a sárkány barlangját, várat építek oda, és add nekem azt a hetvenöt katonát, akit elevenné varázsoltam a sárkány vérével.
- Ha csak ennyi a kívánságod, megkapod, vigyed és vegyed.
Vidám trombitaszóval, ficánkoló paripákon vonultak a vitézek, élükön Balázzsal, fel a hegyek országába, a sárkány barlangjához.
Ott építtette fel a várát. Legmagasabb tornya hegyébe illesztette a kék követ, s azóta hívják a Balassák várát Kékkőnek.
Ha nem hiszed, keresd meg a követ. Egyszer, amikor a törökök be akarták venni a várat, a kő magától gurult le, nem akart Ali bég kezébe kerülni. Azóta is ott lappang a fűben, s csak arra vár, mikor érkezik egy újabb vitéz ifjú, hogy megküzdjön a sárkánnyal. Mert a sárkány is ott lapul valahol a közelben, de amióta levágták röpülőtollait, igen megjavult, a régi fűvel is megelégszik, s mivel így is jól érzi magát, nevet az egész világra.
A Balassák címerében pedig örökkétig látható; a király engedélyével a Balassák kardját tartó sárkányt festették bele.

Kékkő vára később sok dicsőség, sok harc, sok öröm és keserűség színhelye lett, évszázadokig dacolt az idővel s főként a törökkel.
Mert a törökkel kiváltképp sok baja volt a vár urainak. Lám, most is a pillanatnyi magyar-török békesség idején mit lát a kékkői várőrség az ő nagy figyelgetése közepet: a vár alatti úton török csapat közeleg! Síppal, dobbal, lófarkas zászlóval.
- Jön a török! – lihegett be az ebédlőterembe Balassa János uramhoz a várnagy –, már a domb alatt jár.
- Mennyi? – kérdezte a vár ura, mert néhány szál töröktől meg sem ijedt.
- Nem lehetnek többen húsznál-huszonötnél. Alkalmasint a többit a fák közé bújtatták, lest vetnek nekünk.
Ezúttal azonban – halljunk csudát! – békés szándékkal fúvatta meg a jeladó kürtöt a törökök vezetője a kapu előtt. Tarka, díszes öltözék fényeskedett a vezetőn is, a kísérőn is; ha ez az ünnepi ruházat nem volt valamiféle csel, akkor bizonnyal békés a jövetel szándéka.
- Kik vagytok, mit akartok? – kiáltotta le a figyelőtoronyból az őr.
- Én magam vagyok a füleki bég, a nagy hatalmú füleki bég, a fényesarcú szultán leghívebb alattvalója, Mehemed. A ti uratokhoz, a vitéz Balassa János úrhoz jöttem békés szívvel, nagy jóindulattal. A kívánságom élőszóval neki mondom el.
- Neked kívánságod nem lehet, Mehemed bég, legfeljebb kérésed. Ezt jegyezd meg magadnak máris!
- No jó – nyelt egyet a bég –, hát legyen. Engedjetek be a kapun. Kérni jöttem.
- Hárman bejöhettek, a többi kint marad. Ismerjük az ilyen cselt, Allah nevében bebocsáttatást kértek, aztán nekünk támadtok, s örökre benn maradtok.
Mehemed dühösen döngette a kaput:
- De mikor béke hírével jöttünk!
- Hárman bejöhettek, a többi kint marad.
Mit volt, mit nem tenni, a bégnek úgy látszik fontos volt a dolog, mert hátraparancsolta az embereit, ő maga a tárt kapun harmadmagával büszkén belovagolt. Jobbján a sípos, aki a menetindulót fújta, balján a zászlós. Turbánján fényes drágakő csillogott, mert az udvariasság úgy kívánta, hogy ez a kő most kék színű legyen. A lovak kinn maradtak, a belső várudvaron.
Balassa János a fogadóteremben várta, harmadmagával szintén. Jobbján a várnagy, balján egy hadnagy.
A bég megállt előtte. Homlokához tette kezét, meghajolt.
- Tiszteletre méltó és nagyságos Balassa János úr, áldjon meg téged az én Allahom, és a te Jézusod, aki nekünk is prófétánk, tartson meg. A béke fehér virágját hozom, lelkemből egy galamb szól, a citerám húrjáról a szeretet muzsikája zeng.
- Mondd ki, mit akarsz, becsületes Mehemed bég, mert mi magyarok ezt a cifra beszédet nem ismerjük.
De a füleki béget nem lehetett letéríteni a madárdalos útról, s a virágos mezőről, folytatta, ahogy elkezdte.
- Egy olyan kertbe jöttem, ahol csupa csudavirágok nyílnak, s ahol a bülbülmadár ezüsthangon énekel.
Balassa János legyintett.
- No, akkor üljünk le, mert ennek nem lesz még vége, úgy látom. Ülve mondd el. Először azonban szívjunk el egy tömet pipát.
A bégnek tetszett a békés fogadtatás – a csatamezőn nem így szoktak egymással társalogni –, a maga módján való törökülésben kuporodott egy földre tett bőrpárnára, az illem kedvéért a házigazda sem ült magasabban. Nyögve telepedett melléje. Amíg a pipát el nem szívták, hallgatott mindkettő, mert füsteregetés közben elmélkedni illik, nem beszélgetni. Amikor a csibukkal végeztek végre, a bég újra elkezdte:
- Vitéz és nagyságos Balassa János úr, nekem hol barátom, hol ellenségem. Kékkő vára tulipánkertjében van egy tűzpiros rózsavirág.
- Fölötte pacsirta énekel, tudom – vette át a szót Balassa János, mert még mindig nem tudta, mire akar a bég kilyukadni, de úgy vélte, hobb, ha az elmét előbb megolajozzák, simábban forogjanak kerekei. Így szólt tehát:
- Tiszteletre méltó bég, emberséges török úr, a pipa után egyet kortyintani illik.
A bég riadtan pislogott:
- Allah csak mézes vizet engedélyez meg gyönge sörbetet, te pedig borra gondolsz! A prófétára, Mohamedre mondom, nem jó vége lesz!
- Te most az én házamban vagy, vitéz Mehemed bég, az én házam törvényeinek kell engedelmeskedned. Bizony mondom néked, megiszod a bort! Putnokról hozták a minap.
Mehemed bég kettétárta kezét, úgy tett, mint aki nehezen enged a szónak, de, ha kényszerítik rá, hogy bort igyék, Allah neki, megteszi. De akkor hadd ihasson már a két szolgája is.
Hozták a bort, kéticcés ónkupákba merítették. A harmadik nyeletnél szólalt meg a házigazda, amikor látta, hogy a bég szeme már furcsán csillog a bortól:
- Most folytasd tehát.
A bég kissé akadozó nyelvvel futott neki az akadálynak:
- Mondandóm rövid lesz, uram. Az a rózsaszál, akiről beszéltem, a te tulajdon feleséged. Szépségek szépsége. Allah hetedik mennyországába való virágszál. Egy hónapja annak, hogy megláttam őt a lévai országúton, amikor arra poroszkáltunk. Csak egy pillanatra érintette őt a szeme sugara, de megbűvölt, elbódított, megigézett, elvarázsolt. Add őt nekem, tiszteletre méltó uram, minden kincsemet felajánlom érte.
Balassa János hirtelen haragú férfiú volt, s első pillanatban fel akart ugrani, üvölteni dühödten, s leszúrni a szemtelen törökjét. Ilyen még nem történt a Balassák krónikájában! De aztán meggondolta magát, győzött benne a hidegebbik véráram, feltűnő szelídséggel kérdezte:
- És az asszony is látott téged? Te is megtetszettél neki?
- Nem látott, nem érzett. Hintója lovai közé csapatott, és menekült. Ez is tetszett nekem benne. Nem elég, hogy én láttam őt?
- Nem – mordult el zordul a házigazda –, ő is meglátott téged. Meg is tetszettél neki.
- Allahra és a Prófétára! – lelkesedett a bég. – Hát akkor ad nekem.
- Mit is kínáltál érte:
A bég lihegve sorolta:
- Minden kincsem, aranyam, ezüstöm, birtokom, ami van.
- Kevés!
- Ígérem neked, nem támadom meg váraidat három teljes évig.
- Kevés!
- Csak hármat ígérhetek az évek sorából, mert a negyedikben már Sztambulban leszek. Oda viszem magammal a feleségedet, ő lesz a háremem legpompásabb virága, első számú feleségem!
- Kevés.
- Van egy kicsiny váram Rimaszombat mellett, Szabatkán.
- Kevés.
A bég összeharapta az ajkát. Mit kínáljon még?
- Lelkem, ha majd felszáll a hetedik mennyországba, az angyalok üdvösségével együtt, a tiéd. Írást adok róla.
- No, látod, ezzel kellett volna kezdeni. Ez elég.
- Akkor adod, máris? Hol az a tüzes, illatos asszonyi rója?
- Az üdvösség kapujában, a mennyek küszöbén. Kidobtam őt az ablakon. Bevallotta, hogy meglátott téged, meg szeretett, s ő is azt kérte, legyen háremed első virága. Nem tehettem mást, eltaszítottam.
A bég fel akart ugrani, de csak támolyogni tudott. A tiltott bor és a keserű meglepetés kiforgatta minden valójából. Feltápászkodott, megingott:
- Ezt cselekedted vele és velem? – dadogta. – Hogyan tetted?
- Így – ordított sűrű dühvel Balassa János, és derékon ragadta a béget, még mielőtt az védekezhetett volna, az ablakhoz vonszolta, s kidobta a nyitott ablakon. Le a mély várárokba, a kék köves turbánjával együtt. A turbán fennakadt egy faágon, a szél még sokáig lebegtette, mint valami fehér gyászfátyolt.
A bég két szolgája ijedten menekült, lóra kapott, nyittatta a várkaput, és száguldott el Fülek felé. A többi török mögötte. Nem üldözték őket; a várbéli katonák hahotája messzire kísérte az uratlan csapatot.
Balassa János megfordult:
- Így jár az, aki szemet vet Balassa Jánosnéra! – mondta.
Az oldalajtó most megnyílott. Balassáné lépett be rajta.
- Uram, édes uram, mindent hallottam! Köszönöm neked. Inkább holtan láttál volna, semmint a török háremének első virágjául kellene élnem tovább. Sosem láttam a béget.
- Ne is! – ölelte magához Balassa János Sulyok Annát – mert, ha csak egyetlen pillantást vetsz akár törökre, akár németre, követed ám a füleki béget.
- És ha magyarra vetem? – simult Anna asszony a férjéhez.
- Azt is csak reám! – fejezte be Balassa jános, és most már mosolygott.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf