Cságoly Péterfia Béla: Budapest tegnap: írók és kávéházak

Hogyan is kezdődött? A kávészemek serkentő hatásának felfedezéséhez több legenda is fűződik. Az egyik változat szerint a kávé élénkítő hatását egy Káldi nevű etióp pásztor fedezte fel Kr. e. 300-ban, aki észrevette, hogy ha a kecskéi a piros bogyókat legelészik, sokkal élénkebbek lesznek. Ezt elmondta a közelben élő szerzeteseknek, akik rájöttek arra, hogy ha a magokat megpörkölik, ízletes italt készíthetnek. A másik történet szerint egy Phazes nevű arab orvos i. sz. 900-ban a kávét orvosságként használta. A magyar szájhagyományban a »fekete leves« kifejezés a XVII. századból származik. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy ebédmeghívás ürügyével magához csalta. Thököly azonban elővigyázatos volt és gyanakodott, hogy készül valami ellene, így az ebéd után gyorsan távozni akart, mire az egyik janicsár aga a következő szavakkal tartotta vissza: „Ne siess Uram, hátra vagyon még az fekete leves!” Miután a vendég kuruc fejedelem megitta a kávéját, láncra verve vitték az isztambuli Héttoronyba, ahol valamikor Török Bálint is raboskodott. Az úgynevezett fekete leves, azaz a kávé fogyasztása a török étkezés elmaradhatatlan kellékeként vált ismertté a középkori Magyarországon. A XVIII. században Barcsay Ábrahám még verset is faragott a kávétermesztésről.

A kávéra

Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.

Az 1800-as évek elején már elérhető áru volt a kávé, amit leginkább erre szakosodott műintézményekben, kávéházakban szolgáltak fel. Pesten az elsők közé tartozott a később idézett Degré Alajos által is leírt Kávéforrás Kávéház. „Kávéház az az utcai földfeletti üzlethelyiség, melyben kávé, tea, csokoládé, italmérési engedély tárgyát nem képező szeszes italok, az utóbbiakhoz szükséges nedvek, végre az elősorolt cikkekkel fogyasztani szokott sütemények mindig kaphatók; melyben legalább két rendes nagyságú tekeasztal folytonosan a közönség rendelkezésére áll, kivéve a kültelkeken és szállókban levő Kávéházak, melyekben egy tekeasztal is tartható; végre mely Kávéház felirattal van megjelölve. Kávéházi vagy kávémérési üzlet nyitására engedélyt csakis teljesen megbízható egyén nyerhet« írta a Pallas Kiadó nagylexikona 1893-ban.
Az 1910-es évek fontosabb fővárosi kávéházai: Abbázia kávéház az Oktogonon, Akadémia kávéház, Akadémia u. 5, Ámor kávéház, Nagymező u. 7, Andrássy kávéház,Aréna út 78, Anker kávéház,Király u. 15, Aréna kávéház, Damjanich u. 51., Astor kávéház , Erzsébet krt. 41., Balaton kávéház , Rákóczi út 17., Baross kávéház , József krt. 45., Belvárosi kávéház ,Eskü tér 5., Britannia kávéház, Széna tér 7, Cairo kávéház , Lövölde tér 6, City kávéház, Szabadság tér 13, Deák kávéház, József krt. 55, Drechsler kávéház, Andrássy út 25, Edison kávéház, Teréz krt. 24, EMKE kávéház, Erzsébet krt. 2, Erzsébet híd kávéház, Döbrentei tér 6, Európa kávéház, Fő u. 80, Fehérvár kávéház, Fehérvári út 44, Fiume kávéház, Múzeum krt. 13, Gellért kávéház, Fehérvári út 1, Gresham-Venezia kávéház, Ferenc József tér 5-6, Orient Kávéház, Rákóczi út 42.,Ostende kávéház, Rákóczi út 20, Otthon Kávéház József krt. 46. Legtöbbje már rég megszűnt, bakfiókok vagy más üzletek célját szolgálja akár a Bodó kávéház, József krt. 56., amely falai a szocializmusban húsboltként, manapság bóvli kínai ruhák felett álmodik a fényes múltról…

***
„Többször néhányan – leginkább írójelöltek s kezdők, írta Degré – társainktól titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb kerekasztal közelében iparkodtunk helyet foglalni. Aztán a kerekasztal is megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaál Józsit, Kuthy Lajost, Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szívvel hallgattuk, mikor egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként gyártja szivarjait, hogy készíti a pezsgőt s milyen jó töltött káposztát evett tegnap Döbrentei Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak úgy ámulva néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról, mik a közönséges emberek körébe valók.”
A fiatalság találkozóhelye az 1840-es években egyébként már nem a patriarchálisabb vendéglő, hanem a kávéház, amely már ekkor Buda-Pest társadalmi, politikai és szellemi életének, a legelőkelőbb körök kivételével, legjellegzetesebb színhelye. A jobb kávéházak pompája, a sok márvány és tükör csakúgy feltűnik az idegennek, mint az, hogy csekély fogyasztással órákig ülnek ott sokan. A legtöbb vendégfogadónak van kávéháza is, rajtuk kívül a kaszinóé és a redut-beli tartozik a legfényesebbek közé meg a fürdőutcai Kávéforrás. Az ifjúság fakultásonként külön-külön kávéházakban tölti napjai és éjszakái nagy részét, kávézva, pipázva, kártyázva, billiárdozva, és politizálva. „A philosophushoz” címzett a központi egyetem szomszédságában van, a medikusok az Arany sasban tanyáznak, a juristák a Török császárban a Sebestyén-téren, de valamennyinél nevezetesebb a joggyakorlatot a pesti főtörvényszékeknél folytató ifjúságnak, a jurátusoknak találkozóhelye, az Uri utcai Libasinszky-házban, amelynek bérlője eleinte Privorszky, majd Pilvax, 1848-ban azonban már Fillinger. Minthogy a magyar írók és politikusok nagy része a jurátusokból került ki, velük a nem jurátuskodó fiatal írók is többnyire belesodródnak e kávéház életébe. Így lett Petőfi is hamarosan tagja az ottani társaságnak. Későbbi hangadó szerepe közismert, de az ő szellemi fejlődésében és politikai gondolkodásának alakulásában is része volt annak, hogy e kávéház életének már 1843-ban részese lett. Vahot Imre írja: „Midőn a patvaria-végzett magyar ifjú törvénygyakorló pályáját tovább folytatni s egyszersmind befejezni Pestre jő, a már itt meghonosult fiatal társak által legelőször is Privorszky vagy inkább a jurátusi kar kávéházába vezettetik, mely ünnepélye beiktatási szertartás a vad pohár, vagyis az újonc jurátusokkal megfizettetett ivómulatság mindinkább elenyésző szokását látszik pótlani. A kávéház csinos termét mindinkább díszesíti, kényelmesíti; különösen, hódolva az ifjúság lángoló honszerelminek, buzdító jelül Bezerédi, Deák Ferenc, báró Eötvös, Fáy András, Kossuth, Klauzál stb. derék hazafiai arcképeit függeszté a falra. Privorszky igen sok fiatal s talán az egész jurátusi kar kívánatát teljesítené, ha minél több magyarul tudó szolgákat tartana. Az is fölötte kár, hogy most már jeles hangszerzőnk, Rózsavölgyi kis zenetársasága nem játszik e helyt, hol azelőtt a válogatottabb magyar nóták előadásával lelkesítő hatást eszközlött. Majd 1848 előtt a Pillvaxban kifőzött tüntetések többnyire nem az utcán, hanem a színházban folytak és nem az országos politikával voltak közvetlen vonatkozásban, hanem igazgatók, színészek és főleg színésznők ügyeivel, az irodalom érdekével vagy a magyar ifjúság és a német polgárság közt szinte állandó feszültséggel.”
A kiegyezés utáni években a gazdasági élet felgyorsulásával egyenesen arányost nőtt a kávéházak száma. A kávén kívül leginkább a virsli és a sör volt igen népszerű fővárosunk kávéházaiban. „Aki a Szikszayban, a Nemzeti Színház
nyugdíjintézetének régen lebontott impozáns, kupolás bérházában, a Kerepesi út /ma: Rákóczi út/ és Múzeum körút szegletén, rendelt egy pár virslit, a pincér így nyugtázta a rendelést: – Igenis, egy pár frankfurtit! A Majna melletti
Frankfurt csakugyan régtől fogva nagyon nevezetes pompás virslijéről, de ez mindig másféle jellegű volt, mint a bécsi vagy a pesti. Ez a körülmény azonban mit sem változtatott azon, hogy a Szikszayban igen alkalmatos dolog volt
délelőttönként betérni és megenni egy pár, finom pörköltszaftban ázó, vagy reszelt torma melléklettel megjelenő virslit és felhajtani hozzá egy korsó Kőbányán főzött, »Udvari« világos sört és-vagy sötétbarna »Dupla márciusi«-t. Ha az
ember nem volt éhes, inkább csak szomjas, mindenütt kapott fél pár virslit is, mit a bécsi »Einspänner«-t magyarra fordítván, tréfásan egyfogatúnak tituláltunk. Sört azonban félliteres korsónál, esetleg meg éppen háromdecis pohárnál
kevesebb mennyiséget senki sem kaphatott, de eszébe sem jutott senkinek, hogy ilyesmit kérjen, mert mindenki tudta, hogy a sör nem kvaterkázásra való ital, hanem kiadós, hosszú húzásokra. A virslis tízóraik sok más helyen is igen jók
voltak. Ajánlatos is volt elnézni időnként a Csalányiba, a Ferenciek bazárába /ma Kárpátia/ ahol ónfödeles kőkorsóban müncheni Augustinerrel szolgáltak a virsli mellé, valamint a József téri Virágbokorba, ahol viszont igazán ritka
különlegesség várt az emberre; világos bajor sör, a kulmbachi serfőzőből. Érdemes volt meglátogatni a Vigadó téri Tonet-udvarban a Pilseni sörcsarnokot is, ahol szerintem a világ legjobb pilseni sörét mérték, amelynek olyan kemény volt a
habja, hogy megállt benne a beléjeszúrt fogpiszkáló.
Más alkalommal felkereshette az ember a Váci körúton /ma Bajcsy-Zsilinszky út/ a London-szálló éttermét, hogy virslihez újra elsőrendű hazai kőbányai sört igyék, ezúttal a jeles Korona nevezetűt.” A kapubejárattól jobbra nyílott a
tejüvegablakos ajtó, melybe cikornyás, régies betűkkel a Café szót égette az üveges. Őszi délutánokon és hosszú téli éjszakákon, mikor már a hivatásos zsarolók és azok, akik mesterségszerűen vájkálnak a pesti kávéházak márványasztalai
mellett az emberi és családi becsületben, ásítozva üldögélnek szerte a városban, mintha még mindig remélni lehetne, hogy éjfél után is hír érkezik egy bolond férfiról, aki feláldozta éjszakai nyugalmát egy nőért: Szindbád szívesen elidőzött
a London kávéházban. Most, mikor az óra nem volt alkalmas arra, hogy belépjen a tajtékpipa színű barna faburkolattal borított boltíves terembe, beérte azzal, hogy gyengéd pillantást vetett az ajtó felé, s mélyet szippantott abból a sűrű
illatból, mely a szüntelen táruló ajtón át a fogadó előcsarnokába áradt; mintha ez a kávéházszag tökéletesen egyesítene magában mindent, ami a merengéshez, a férfias magányhoz, az élet hiúságainak megvetéséhez és az ábránd könnyű lábú
lovának nyargalásához szükséges. Különös szag volt ez, egyetlen pesti kávéházban sem lehetett már mását találni. Nem véletlen – gondolta Szindbád, és szimatolt –, hogy a London kávétermében még fekete márványból vannak az
asztalok. A London kávéházba még olyan körültekintően lépnek be s a fekete márványasztalok mellett oly körülményesen foglaltak helyet a vendégek, hogy látni lehetett: a jövevény nemcsak feketézni óhajt itt, hanem élete egy szakaszát is
hajlandó eltölteni a boltívek alatt. Nem kávézni jártak ide az emberek, hanem élni, valahogyan túlesni az életen. A London-ban nem sietett senki, a pincérek éppen úgy ráértek, mint a vendégek. Hiányzott itt a levegőből és az emberek
viselkedéséből az az ideges, sietős, kávét szörpölő, nyugtalanul vitatkozó modor és szemlélet, mely az üzleti világ kávéházait jellemezte. De nem jártak ide a duhajok sem, az éjszaka vándor népe, mely hajnalban káposztalevest és üvegsört
fogyaszt a pesti kávéházakban, s oly bánatosan, borostásan, hazátlanul tud gubbasztani a pesti pitymallat hideg derengésében, mint aki szíve mélyén tudja, hogy nincs az a mámor, bódulat és felfedezés, mely el tudja oltani lelkében a
magány és a kétely savanyú füsttel terjengő gyehennaparazsát. A London-ba csendes emberek jártak, olyanok, akik elolvasták a vezércikket és az apróhirdetést, megfejtették a képes német családi lapokban a rejtvényeket, hosszan el tudtak
gyönyörködni egy színes nyomatú angol folyóirat tájképeiben, ahol a sétautakon kis lordok sétáltattak bernáthegyi kutyákat, s általában úgy viselkedtek a vendégek, mintha nem is fordult volna ki sarkaiból és alóluk a világ. Ilyen helyeken,
mint a London kávéháza, különös érzékenységgel neszelte Szindbád, hogy a magánynak, a szemlélődésnek, az emlékezésnek, a csendes időtöltésnek e békés szigeteit már ostromolja az idő vad árvize, s nem kell sok hozzá, hogy elsöpörje e
menedékhelyet.” Kosztolányi Dezső 1914-ben írta karcolatában, hogy „Budapest, a kávéváros”. „Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejus hely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri
kúria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi múltja van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked,
rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik kivagyunk a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel
elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fűtőtestek donganak;”
Pesten ötszáz kávéház volt, itt bonyolították le a köz- és magánügyeket és az érzelmi életet mesélte Heltai Jenő. Szintén ő írta, hogy pontosan tudta, melyik kávéházba járnak a lócsiszárok, melyikbe az ékszerészek, a kereskedők, a fuvarosok, a szabók, a cipészek. Sok kávéházban vágott toll, kéziratpapír, lexikon, folyóiratok, levélpapír, francia, angol, német lapok várták a törzsvendéget. A XIX. század nyolcvanas éveiben a régi Városháza mögött a Rózsa téren volt a Török Császár. Ide járt Jókai Mór, Mikszáth Kálmán. Borsody-Bevilacqua Béla, e kor ismert polihisztora írta: „A New Yorkban kitisztították a cipődet, kivasalták a ruhádat, a pikolót átküldted a szomszédba(kemény) gallérért.” A kávéházban lehetett biliárdozni, sakkozni, dominózni, kártyázni. Az ember intett, és hozták a cigarettát, konyakot, ásványvizet, gyomorbajosnak parádit, sőt az importált Vichy-vizet szalmafonatú tokban, nagy pohárban a gőzölgő feketét, hozták a szivart, bort, tojásrántottát, franciasalátát, aszpikos jegelt halat, szalámit. Ha fájt a vendég feje, elküldhette a fiút a gyógyszertárba, a trafikba pipadohányért, bélyegért, a tisztítóba fehérneműért. A kávéházban ismeretségeket kötöttek, tárgyaltak, vállalatot alapítottak, ügyvéddel megbeszélést folytattak. Megbeszélték a randevút, nőket csábítottak el. Viszonyok keletkeztek és borultak fel. Pletykáltak csücsörített szájjal, szemeztek idegen nőkkel, és a szexepiles ruhatáros kisasszonynak udvaroltak. És otthona volt a hallgatagoknak, a csalódottaknak, az elvált férfiaknak, akik a sivár, elhagyatott lakásból ide betértek. A csillárok fényében, a márványborítású falak ragyogásában, kívánatos nők, zajongó emberek között senki sem sejtette, hogy ők milyen magányosak, nyomorultak, boldogtalanok. És a csillogó, fényárban úszó teremben nem érezték kitaszítottságukat, a gyűlölt magányt, sodródtak valamilyen társasághoz.
A vendég márványasztalkánál ült, ha lehetett, az ablak mellett, az aranyozott dór oszlop és a mennyezetig érő tükör között. És szemlélte az életet az utcán.
A kávéházban minden valódi volt, igazi. A csillár, a plüssel bevont páholyok, sok helyen a padló márványa is. És az atmoszféra fesztelenül meghitt volt, otthonos, tehát intimnek mondható. A sorsjegyügynök, a posztós, a fűszeres, a szabó
is úr volt itt. Kiszolgálták, urazták, megköszönték a borravalót, kérték: »Legyen szerencsénk máskor is!«.A bérháztulajdonos, a bankvezér, a belvárosi nagy áruház-tulajdonos is csak egy márványasztalnál ülhetett, ő is vendég volt, mint a
többiek.
A Krisztinavárosi egykori Philadelphia Kávéház falai mesélhetnének, ahol Ady Endre és Szabó Dezső, „Az elsodort falu” írójának volt a törzshelye, és hol oly sok időt töltöttek, akárcsak a Kerepesi úti Orient Kávéházban, a „Pósa
törzsasztal” mellet kávézott és hosszú délutánokat átbeszélgetett Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, a Móra fiúk, természetszerűleg Pósa Lajos és még kitudja ki mások.
Az Akácfa utcai Lázár kávéházba a libások jártak, a Cairóba a biliárdozók, a Helvétiába a bélyeggyűjtők, az Eldorádóba az artisták, birkózók, ökölvívók.
A Vámház körúton volt a Csarnok kávéház, itt ibrikben szolgálták fel a konyakot, fatálon a májat, tepertőt, korsókban a szegfűszeges forralt bort, serpenyőben a sült hurkát, aranyszínűre pirított hagymába göngyölve. De ilyen ételeket csak a csarnokosok kávéházában szolgáltak fel. Az Edisonba nem a feltalálók jártak, hanem a temetkezési vállalatok emberei. Ezek gogoli alakok voltak. Nyáron is nehéz posztóruhát hordtak, fehér inget, rágombolható kaucsuk gallérral, a nyakkendőbe (fekete, mélylila, sötétkék) beszúrva ékköves tű. Vasárnapias ünnepélyességgel viselték méltóságteljes foglalkozásukat. Fejükön bársonyos fényű, fekete, nagykarimájú művészkalap. Ecetes szaguk volt, lárvaszerű arcukon valamilyen rémisztő, kihűlt, merev mosoly ült. Diana sósborszesszel hintették meg hajukat, arcukat, de az ecetszag megmaradt. És a temetőszag. Arcuk zárkózott volt, gőgös, elutasító és közönyös. A halottakhoz fűződő viszonyuk tette? Ki tudja? A halállal szemben udvariasak voltak. Elvárták, hogy a temetésen zokogjanak, a fellengzős női sikolyokkal rokonszenveztek. Ha elmaradt, rossz néven vették, a holott helyett megsértődtek. A temetésnek is van illemtana, etikettje, protokollja. Lelkükbe nem látott senki…
A New York galériáján ült Osvát Ernő, a Nyugatot szerkesztette. A mély vízben, ahová lépcsőn kell lemenni, neves színpadi szerzők, rendezők, híres színészek, köztük Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Laczkó Géza, Karády Katalin, Csortos Gyula, Tőkés Anna, Hevesi Sándor, Mezei Mária, Kellér Andor, Beőthy László, Bárdos Artúr, Somlay Artúr, Márai Sándor vacsorázott. Varázsa volt az esti fénynek és a gyönyörű, elegáns nőknek. A régi ragyogást idézik a Lotz-freskók, a fények este. A törzskávéházban ismerkedett az irodalommal az ügyvéd, a telekügynök, a körúti divatkereskedő, az ingkészítő, a kettős könyvelő, a kelmefestő, a drogista. A pincér ismerte a vendégeket. Szótlanul hozta a hírlapokat, a turfújságot a tejeskávé és zsemle mellé tette. Ez már a szertartáshoz tartozott, amit a törzsvendég elvárt. És a törzsvendég olvasott. Elolvasta a hírek, a tőzsde árfolyamok után a tárcát, az irodalmi pillanatképet, a riportot. És megjegyezte az ilyen neveket: Krúdy, Ady, Zsolt Béla, Pethő Sándor, és a már idézett Kosztolányi…
Az a Kosztolányi Dezső, akinek immár örökre vitrinben vannak zárva kéziratai, melyeket soha többé nem fog megírni. A finom, merített papírok üresen maradnak. Nem hajol többé föléjük. Nem lesz rajtuk árnyéka fejének, a kezének, a tollának. És a sóhajnak, a leheletnek, a részegítő szellemi szenvedélynek. Írt szerelemről, gyászról, magányról, az írás mámorával. Ha az író nem tud írni, felüvölt, zuhan, felzokog, szánalmas, nyomorult, halálra ítélt. Az ő hajnali részegsége az írás szerelmének bódulata volt. Az írástól nem lehet elválni, mint egy nőtől. Az írással élni kell, meghalni vele. Egy nővel lehet szeretkezni, összeveszni, kibékülni, elhagyni, cserbenhagyni őt. Az írás nélkül nincs semmi. Az egyetlen, ami fontos…
Nagy Lajos, aki kommunista attitűdjei ellenére ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai közül természetszerűleg senki sem él már. Ez a vonulat Kosztolányi halálával kezdődött és véleményem szerint Illyés Gyuláéval zárult le. Mindig is kávéházi ember volt. A harmincas években a Wesselényi utca és Teréz körút sarkán, a „Törzs asztaláról” közismert Bucsinszky kávéházban tanyázott. A divatos, neoncső világítású bordópiros tapétás kávéházban lehetőleg a Wesselényi utcai oldalon ült, az ablaknál. A Rákosi rendszer meghozta az írónak az anyagi jólétet. Ha fizetésre került sor, belenyúlt a nadrágzsebébe, maroknyi összegyűrt százforintost szedett elő. Mégis boldogtalan volt. Már nem a pénzen múlott a boldogsága. Betegségei, rémlátásai, az ötvenes évek kavargó, zúgó, gyakran ellentmondásos hírei tették búskomorrá, letargikussá. Évtizedek óta fészkelt idegeiben a halálfélelem. Mindenféle rettegés. Sohasem gyógyult ki belőle…
Keleti Artúr(http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/28752-csagoly-peterfia-bela-keleti-arthur-kolto-mufordito ) lírai költő, akit mára teljesen elfelejtettek. Mellékalakja volt csak nagy kortársainak, akik bevonultak az
irodalomtörténetbe. A VIII. kerületi Bérkocsis utcában, a József körút sarkán lakott. Nagyon öreg bútorok között, körülvéve XIX. századbeli francia festők, grafikusok plakátjaival, metszetekkel, könyvkiadványokkal, ritkaságokkal,
könyvművészek remekeivel. Divatjamúlt jelenség volt, sorbonne-i műveltségével, öreg, sötét, kétsoros ruháival, gömbölyű, keményített kézelőivel, nagykarimájú, fekete posztókalapjával. Hajlott hátú, húsos orrú, kövér orcájú alakját
Szigethy István festő lerajzolta finom, tűvékony, élés szénvonalakkal. Ott lehetett látni a New York kávéház irodalmi galériáján, olyan illusztris költők között, mint Kosztolányi, Somlyó Zoltán, Tóth Árpád, némi távolságban imádott
Szomory Dezsőjétől. Gulácsy Lajos festővel Itáliában való kószálásairól dekameront betöltő novellákat költött. Együtt álltak abban a római szobában, ahol Shelley élt, fellengzősen, rajongva. Az angol lángész apollóian szép arcát idézte,
ahogy ő elhitte. Keleti elherdált hagyatéka mindenesetre egy irodalmi korszak légkörének szellemi tartozéka volt. Hedonista jelzői mintha valószínűtlenül kecses nő meztelenségét idéző vázák életre kelt vésetei lettek volna. Valamilyen
kedves, finom romlottság volt a szavaiban, önfeledt erotikus rajongás lappangott bennük esztétikai formába öntve. Költészete botticellisen bájos, csermelyként csillogó. Watteau-i üdesége, fény- és árnyékjátéka, porcelán simasága nem
nagy, de finom költőre vall. Megható szívdobbanása volt Keleti költészetének. Magához ölelte a szenvedőt, a tépettet, a sikertelent. Francis Jammes hangvétele és Max Jacob naiv, hívő bizarrsága hatott rá. Mallarmé sugalló képeit, rafinált
allúzióit, eklogáit bámulta. Verlaine vallásossága és erotikuma egyaránt lenyűgözte, utánozta is. Egy nagy szellemi korszak éremsorozatához tartozik arcéle. Költészete a húszas években virágzott, később az Est-Lapok szerkesztőjeként
dolgozott, s egyre kevesebb önálló szépirodalmi munkát adott ki. Öregkorára a kommunista kultúrpolitika végleg földbe döngölte, megalázta, az 1960-as években mindössze öt újságcikket engedélyezett neki. Vajda Sándornak mondta
kesernyésen: „Ötven évig apostoli tevékenységet fejtettem ki, verseket írtam, és most eladogatom a könyvtáramat, hogy reggelizni tudjak…”
Zilahy Lajos,( http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/14035-feja-geza-zilahy-lajos ) aki előkelő, művelt bihari dzsentricsaládból származott. Az apai házból deáki liberalizmust hozott, humánus szemléletet. Jogi doktorátusát soha nem használta fel. Újságíró lett, a legjavából, és tökéletes formaművészettel verseket írt, de ezek soha nem lettek nagy versek. Versei finomak és jelentéktelenek, elegánsak és súlytalanok. Írói pályája a siker egymásra épített lépcsőin majd csúcsain haladt. De még maradjunk a családnál. A bihari nemesség más volt, mint az ország többi dzsentricsaládjaié. Demokratikusak, olvasottak, kulturáltak. Híján annak a kevélységnek, sőt gőgnek, ami pszichológiájában, életformájában a megmerevedésig jellemezte a móriczi magyar dzsentrit. Kiváló és elvetélt remeklésekkel elegyített írói pálya. A nagy íróé és az érthetetlen dilettantizmusé, ezt a giccs iránti vonzalmára értjük, bár Szerb Antal írta: »A legnagyobbak nem félnek a giccstől.« Zilahynál ez annál meglepőbb, mert művelt, kitűnő ízlése volt, kivételes stílusa. De elnagyolt ítélet volna írói értékét lebecsülni. Részletes elemzést érdemel írói pályája. Ami valódi és ami a csinos, a nagy technikájú, ábrándozó írásgyakorlat a nagyon tehetséges ember tökélyével megoldva. Az egyik legnagyobb sikerét az 1939-ben készült „Halálos tavasz” című film forgatókönyve jelentette. Ez tette közismerté, amiben a főszerepeket a felejthetetlen Jávor Pál és a kor búgóhangú sexszimbóluma Karády Katalin játszott. Rendezőként Csortost, Kiss Manyit, Gózon Gyulát, Págert, Bilicsit, Kabost, Mály Gerőt, Rajnai Gábort igazgatta. Zilahy a két világháború közötti magyar irodalom egyik nagyon jelentős alakja. A lélek kialszik újabb kiadása a háborús esztendőkben, megnagyítva a lélek talajvesztését, már az erkölcsi pusztulás szimbóluma volt. Az egyén hontalanságán túlmutatva a nemzet romlására. A koncepciós perek előtt hivatalos kiküldetéssel az Egyesült Államokba utazott. Kint maradt. Mindig haza akart jönni végleg, de a halál megakadályozta benne.
Márai Sándor, (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/14300-feja-geza-marai-sandor )aki több mint két évtizedig itt, ebben a hazában írt, közölt, megállapított, észrevett, állást foglalt, megfigyelt, elutasított, szolidarizált, és nem jelentéktelen intellektuális befolyást, hatást gyakorolt. Sokszor keményen, kíméletlenül bírálta a hazai zsidóságot – közben felesége is zsidó származású volt... Kétségtelen, hogy a két világháború közötti polgári társadalom, pontosabban a magyar polgári középosztály legkiválóbb, legjelentősebb írója, nemegyszer kritikai leleplezője volt Márai. A polgárság írójának vallotta magát, de hogyan? Az általa főművének tartott „Egy polgár vallomása”-iban erről így ír: „Életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között”.Zavarja minden kötöttség, ki is mondja: „Nincs egyetlen ember, barát, nő, akinek társaságát hosszabb ideig elbírnám”. Ez nem tetszetős tollgyakorlat, virtuóz stílbravúr, hanem szembekerülés az előítéletekkel.
Persze Illyés zseniálisan tetten éri, mikor rámutat a lényegre, megállapítja: „Az az író, aki folyton küzd saját megalkuvásaival.« Kétségtelen, hogy a két világháború között felszínre jutott szellemi áramlatokhoz – ha nem is olyan nemzetközpontú fontossággal, mint Móricz, József Attila, Szabó Dezső, Németh László – hozzátartozik Márai Sándor életműve. Márai Sándort a mai nemzedék egyáltalán nem ismeri, vagy alig, hírből talán, holott a nagyok vonulatához tartozott. Arcképének, írói pályájának felvázolása tehát nem felesleges. Ez a pályamű a legnagyobb kérdéseket vetette fel sok száz oldalas regényekben, Illyés szerint sokszor ötven sorban. Nemzetről, lelkiismeretről, életről, szorongásokról, szerelemről, halálfélelemről, magányról. Idegen földön, nem a vidékies Mikó utcai lakásában – amely a háború utolsó napjaiban páratlan értékű könyvtárával együtt elpusztult, megsemmisült – ért lezárásához élete. Utolsó nagy kalandjának a magányt választotta. De az ilyen emberek mindig magányosak. Béke Ithakában című regényében írja: »Magányomban arcokat és jelenéseket láttam.« Krúdyt jellemezve nyilván saját lelkiállapotát is megírja a Szinbádban: »Írt, mert író volt, és néha egyfajta hangot hallott, amely olyan volt, mint mikor egy üres szobában megszólal egy magányos mélyhegedű, melyet a sarokban felejtett valaki.«
Talán Márai fogalmazta meg egyedül, mi is volt az, ami vonzotta az írókat a kávéházhoz. Valamilyen honvágy, abszurdan mondva, budapesti hazafiság volt a kávéházhoz ragaszkodni, ott élni, ott szeretni, ott írni meg a remekművet, amit pedig senki sem kért számon.
„Szindbád ifjúkorában, mikor törzsvendégnek számított a híres Csikágó kávéházban; már korán reggel oly eleven élet pezsgett itt, mint egy amerikai ütemű irodában. Hajdan már pitymallatkor összegyűltek itt az írók, mint egy hivatalban, s
átadták magukat rejtélyes életük és még sokkal rejtélyesebb mesterségük szertartásainak.” Az élet tárult fel a kávéházban. Gyakran riasztóan kisszerűen, fontoskodva, nyersen, jelentéktelenségében. És olykor kétségbeejtően siváran. A
vacogtató reménytelenséget és az eltöprengő tűnődést megfigyelték az írók, nyersanyag volt számukra. Nagy Lajos is így dolgozott. Megfigyelték a fontoskodókat, a mindenkit könyörtelenül legázoló rámenősöket, az elhagyatottakat, az
elkeseredetteket, a szerényeket, a snasszokat, a vonzóan szellemeseket, a boldogtalanokat, a kevélyeket, a szerényeket, a hallgatagokat, a zsémbeseket, és akik légüres magányukban a kávéházban az otthont megtalálták.
„Tulajdonképpen akkor ért véget az irodalom, Szindbád úr –mondta Ede, az irodalmi főpincér – mikor meghalt Osvát, aki csak feketét és hideg vizet ivott, s mégis ő volt a karmestere annak a különös együttesnek, mely itt tanyázott a
mélyben és a karzatokon, s amelyben mindenki fújta a maga hangszerét. Meghalt Osvát, s lassan szétesett az irodalom. Ő maga nem tudott írni, egyszer írt csak kritikát a régi Magyarországba, de aztán rögtön elszégyellte magát. Az írók
féltek tőle s mégis úgy szerették, mint az apjukat. Órákat tudott gyalogolni, hogy egy kezdő költőnek új cipőt vagy szállóhelyet keressen. Leggyakrabban Kaffka Margittal jött ide, s összefont karokkal hallgatta, amint az égőszemű írónő
felolvasta neki új verseit, vagy részeket a Színek és évekből. Aztán forradalom volt és dögvész, Kaffka meghalt, s Osvát úr továbbra is figyelemmel hallgatta az írók előadásait, kissé úgy, mintha szerelmes gyermekeit, s kissé, mintha
eszelősök panaszait hallgatta volna. Ne tessék szerénytelenségnek tartani, de néha már azt hittem, Péterfy úr öngyilkossága óta ketten maradtunk csak, kiknek szívügye volt még a magyar irodalom: Osvát úr és én, csak mi ketten törődtünk
már az írókkal. A megtollasodott zsidók sem érezték már kötelességüknek, hogy több esztendős párizsi tartózkodásra küldjék el az újonnan feltűnt lángészt, s a mágnások élőképeket rendeztek Nagy Endre úr felügyelete mellett; ez volt
minden, amit az irodalomért tettek néha. Mintha soha nem hirdette volna az irodalompártolás szent kötelességét Széchenyi és Szemere Miklós! Frivol lett a város, nagyképű és szívtelen. Aztán Gárdonyi is elmaradt, csak ritkán látogatott
már el ide, a régi Csikágó-ba, ahol mindig a sarokasztalnál ült, ott balra, kérem, az oszlop mellett, s palackozott bort ivott, magánosan, komolyan és óvatosan, s úgy őrizte az irattáskát, melyet maga mellé fektetett a székre, mint az óbudai
gyárak pénztárosai szombat este a bőrtáskát, melyben a munkások fizetését cipelik. Ebben az irattáskában hozta fel Egerből az új kéziratot a Pesti Hírlapnak vagy az Új Időknek, s mindjárt el is számolt Légrády Imrével vagy Wolfnek Pepi
bácsival, szigorúan és komolyan. Ő még úr volt, és magános.”
A kávéházakban az írók írtak. Az írók /akik egyben mindannyian hírlapírók voltak/ itt írták a napihírt, a riportot, de a novellát is. A riport is remekmű lehetett, nem szakmai rutinos írás csupán. A főúr az írónak hitelezett, és ezt kegynek, kitüntetésnek tekintette, és soha nem követelte a pénzét. Valamikor a főúr, a pincér, a pikolófiú, a ruhatárosnő is irodalmár volt. Szakértő, rajongó és szigorú bíráló… Olvasták az elbeszélést, a verset, a regényfolytatást, a tárcát. Megbírálták értően, avatottan. Ha tetszett a novella, vers, elismerésüket fejezték ki, amire nagyon adtak az írók.
Rejtő Jenő, alias P. Howard, alias Gibson Lavery is a kávéházak törzsközönsége közé tartozott. Kritikusaink soha nem írták le a nevét, mert egy „buggyant” zsidó volt, ami egyformán idegesítette a regnáló kultúrpolitikát a háború előtt és után is. Nemcsak hogy nem bírálták, szerintük sohasem élt. Ezért az sem lehet igaz, hogy a Don menti hómezőn megfagyott, ráfagyott a hóra, meghalt… Rejtő az irodalom elfelejtett, láthatatlan légionistája. Pontosabban az egyetlen légionista irodalmunkban. A kritikusok elmulasztották La Rochefoucauld kísértésbe vivő szavaira reagálni: „Vannak bírálatok, melyek dicsérnek, és dicséretek, amelyek rágalmaznak”. Rejtő a megtestesült Karinthy-alak, két énnel. Az egyik a lipótmezei tébolydalakó, a másik a hajdanvolt Japán kávéházban ponyvaregényeit író, aki megteremtette a magyar pikareszk irodalmi műfajt, továbbfejlesztve Heltai gyengécske kísérleteit.
Rejtő Jenő, egész fizikai szürrealista képzelgés, abszurd volt. Tébolydalakó, csavargó, fantaszta, kazánfűtő Afrika felé tartó teherhajón, börtöntöltelék, mert vízum nélkül próbálkozott Európán és Afrikán keresztül átcsúszni a határokon.
Zsidó, aki Algírban napidíjért /szép bariton hangja volt/ a francia katolikus templom kórusában énekelt. Kikötőkben hajóács, pincér, tróger, tolmács. Stricik, néger és maláj kurvák, tolvajok, betörők, tenyérjósok, katonaszökevények, diákok
közé keveredik. A mólón Marseille-ben zsákol, Altonában idegenvezető a mulatók negyedében. Lebujokban kidobóember, /röhej/, chaplini cingár, törékeny, vézna alak, őt verik meg. Pornográf levelezőlapokat árusít, a kikötői rendőrség
letartóztatja, kitoloncolják. Átdobják a határon, visszaoson éjjel. Tehervonaton rejtőzik, rátalálnak, ledobják. A sínek mentén csavarog. Közben figyel, észrevesz mindent, tanulmányoz, megjegyez, elméje végtelenül befogadóképes.
Ismerkedik négerekkel, szingalézokkal, arabokkal, amerikaiakkal, kínaiakkal, hindukkal, vietnamiakkal. Városokkal, országokkal, rendőrséggel, tarhásokkal, zsebesekkel, rongyokban járó szentekkel, parasztokkal. Őrült, de sem ön-, sem
közveszélyes. Ezért járhat a városban. A hömpölygő emberáradatban. Az egyedüli őrült volna közöttünk?! Remekművet nem írt, írhatott volna, de csak remekműtöredékekkel, remekműtorzókkal lepi meg olvasóit. Egykor nem csak az
izgalmas sztorira lecsapó piaci árus, rikkancs, borbély, tanonc, takarítónő, hanem a parnasszista, igényes intellektuális piperkőc, az értő szakemberek, a vájtfülűek és –ízlésűek is izgatottan olvasták. Napjainkban tán azok se… Rákosiék
indexre tették könyveit, az 1970-es, 80-as évekbe jelent meg újra, népszerű volt az akkori gimnazisták között. Szókötéseit, nyelvi humorát, mondatai hangulatát egykori lelkes olvasótábora máig elemzi, magasztalják-, idézik meghökkentő
eredetiségét. A tébolydában a kafkai légkör vonzotta, a levegőben a halál bukott angyalának szárnycsattogása hallatszott. A skizofrén környezet, ferde, hasadt atmoszférikus keringése, hibbant forgása, valószínűtlen színpada, ahol a
szerzők a szereplők és fordítva, az otthona volt. A kórtermekben zavartalanul bolyongott. Ez volt Rejtő kísérleti laboratóriuma, műhelye. A Japán kávéházban már egy másik Rejtő ült. A Karinthy-alak másik énje, aki már elvált testileg, és
talán lelkileg is leszakadt a tébolydától. Hogy a normális emberek között hogyan érezte magát, erre nincs felelet. Talán kallódó, elveszett gyógyíthatatlanoknak tartotta ezeket az „épelméjűeket”. A Japánban a márványasztalon nagy
pohárban a feketéje, papír, tintatartó, tollszár. Itt szerkesztő urazták. Kint autóbuszok jártak, Csók István és Iványi-Grünwald az ügető eseményeit taglalták. A festők lóversenyeztek. Lechner Ödön, az építész arisztokratikusan elkülönült
baráti körével. Nagy ritkán bejött a Japánba az elegáns, magas Dohnányi Ernő barátjával, Sergio Failonival, az Operaház karmesterével. Vértes Marcell aktokat rajzolt hosszú hegyű ceruzával. A nők gyönyörűek és közönségesek voltak,
fejükön széles karimájú Krisztina királynő-kalappal. Meztelenségük ingerlő, erotikus, pózaik intim szemérmetlenségével.
Rejtő Pest forgatagában, a már sokszor említett Japán Kávéházban írt légiósairól, akiket a tiszteletre méltó Emberiség elfelejtett. Rejtő szerette a légiósokat, akiket az erkölcsös Emberiség a pusztulásnak kiszolgáltatott, mert nem volt
lelkiismerete. Alakjai nem búsképű Don Quijoték. Vidám, bohó, vagány, bölcs fickók, önfeledt, zseniális humorral. Rejtő el tudja hitetni, hogy ezek a legények nem nevetségesek, hanem burleszk bukfenchelyzetben a kiszolgáltatottjai az
emberi közöny törvényeinek, könyörtelenségének. Figurái annyira karakteresek, hogy művei színdarabként vagy filmként eleve bukásra ítéltetett. Szürrealizmusa kihegyezetten realista. Vaskosan kedélyes, groteszkül szellemes helyzetek,
fergeteges tragikus-humoros szituációik valójában emberi tragédiák. A pszichiátrián töltött hónapjai nyomán írta: »A belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.« Nyelve egyszerre minden színvonal alatti és rafináltan kifinomult, kiabálóan
alpári és bravúros egy oldalon. Nincs egység még egy lapnyi írásában sem. Zagyva szintű sorok, odakent, pongyola, romlott pesties, hulladékszerűen bomló, piaci mondatok, kofák, részegek dadogó, elharapott hordaléka. Mintha
szándékosan összegyűjtené a rondát, szótöréseket, amelyeket péppé gyúr össze, olyan volt, mint egy tébolydabeli rémálom. Mégis kedvelem Rejtő könyveit. Piszkos Fred, Vad Suhanc, alias Sant Antónió főhercege, Velő, Nagy Bivaly,
Vanek úr, Fülig Jimmy, Szemtelen Manfréd, Kalóz Pepi, Kékszakállú Wágner, Tuskó Hopkins, a Főorvos, a Nagy Levin, Tulipán, Potrien őrmester, Török Szultán, Galamb, a bolond Kréta, Troppauer Hümér, Csülök és többiek, minden
durvaságuk ellenére általában szerethető figurák, az élet hajótöröttjei. Megálmodójuk az ukrán sztyeppe gabonaföldjének lösztakarójával vált eggyé, jeltelen magányban. Pedig ha valakit, akkor igazán Rejtő Jenőt tudnám odaképzelni a
városligeti titokzatos »Fuit!« feliratú kőtábla sírhantja alá. ...
Heltai Jenőt idézem ismét búcsúképpen: „A kávéház jobb modorra, udvariasságra, illedelmességre kényszerítette vendégeit. Nevelte és csiszolta őket. Újságot adott kezükbe, művelte, oktatta, felvilágosította őket.” Az élet tárult fel a
kávéházban, nem művi csinálmányként, nem mesterkélten, hanem a hitelességében, valóságában. Nem kevésszer a lélektani háttér aprólékos, részletes, nagyon gondos mozzanataival, a gesztusokkal, bocsánatkérő szavakkal, amik sokat
sejtettek, jelenthettek. A kávéházak ragyogását elevenítettem fel eddig, amely végleg elveszett, végleg meghalt. Márai a »Gyertyák csonkig égnek« című regényében így összegez és ez lehetne egyben az irodalmi kávéházakról és az itt
alkotókról szóló írás ars poetikája: „Lehet, hogy ez az életforma, amelyet megismertünk, amibe beleszülettünk, ez a ház, ez a vacsora, igen, még ezek a szavak is, melyekkel életünk kérdését ma este megbeszéljük, mindez már a múlté.” A
XXI. század felgyorsult, rohanó, befele forduló, gyakorta virtuális világában az irodalmi kávéházak kora – ahol déd és nagyszüleink idején még élénk társadalmi- szellemi élet folyt – mára megváltoztathatatlanul leáldozott.

Források: Acanum, Az ínyesmester szakácskönyve, Magyar Életrajzi Lexikon, Márai Sándor: Szinbád hazamegy, MEK, Vajda Sándor: Budapest tegnap, Waldapfel József: Pest-Buda a magyarok fővárosa.