A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [XIII . A magyar viseletről]

Azt szoktuk mondani, hogy a hazaszeretetben mi magyarok első helyen állunk. Sajnos, ez bizony nem egészen igaz. Igen sok példa bizonyítja, hogy általában nem szeretjük eléggé – nemzeti kincseinket. Lelkesedni csak a frázisokkal telt szónoklatokon tudunk. Nem tapasztaljuk-e, hogy Németországot és Ausztriát kivéve sehol a világon nem beszélnek rossz szokásból annyit németül, mint nálunk. Nemzeti díszítő stylünket, zenénket, viseletünket, sőt nyelvünket illetőleg is, legkiválóbb szakembereink, tudósaink, ellenségeink nagy örömére, kézzel-lábbal igyekeznek bebizonyítani, hogy ettől meg amattól a nemzettől lopkodtuk össze. Hisz már Arany János is a fájdalom keserűségével sóhajt fel, hogy a magyar tudósok szerint az őseink nem tudtak beszélni, hanem ugattak, ruhájok sem volt, hanem meztelenül jártak.
Oh, hogy szeretnék ez öngyilkos nagyképű tudósaink közé csördíteni, hogy nem oda Buda, hogy talán fordítva van a dolog, s ha tán nem is mindenben, de a viseletben az egész világot átalakítottuk és igensok korszakban vezérszerepet vittünk, hogy a mai közép-európai viselet, a nadrágot kivéve, magyar. (A nadrág t. i. ó-gallus viseletből származott.) Magyar pedig azért, mert a magyarok hozták be az elől nyitott, gombokkal ellátott kabátot, melynél a mai téli kabát a téli mentének, a felöltő a nyári könnyű mentének, a többi kabátnemek meg az atillának, zekének és dolmánynak felelnek meg.
A magyarok bejövetele előtt Európában római ingszerű tunikot hordtak, mit felülről a fejen át húzhattak csak fel, szörnyű kényelmetlenül, lévén a nyaknál csak kissé behasítva, mely nyílást a felvevés után fibulával tűzték össze. Őseink hozták be a körköpenyeget (körgallért) is, melyre ma, midőn megint divatba jött, különösen ráillik a »Hazai vándor« című 1840 körül megjelenő folyóirat egy klasszikus stylű verse:

Hunnia szült engem, dísze voltam hajdan az ősi magyarnak,
Ámde az újdonzás ingere számkivetett,
Idegen földről jövök egy kis ferde szabással,
Jöttömön megörül és újra befogad hazám.

Mi hoztuk be a csizmát és cipót. Ezzel azonban már az Árpád királyok alatt furcsán bántak őseink. Látva t. i., hogy a kereszténységnek a bocskor is egyik kelléke (bocskorban jártak, ugyanis Európa összes keresztény kultúrnépei), elhagyták a szép formás csizmát és cipőt, mert pogány eredetű volt, és fölhúzták az európai kultúrbocskort (mert hát ilyenek vagyunk mi ma is) és nagyban feszítettek benne. Igen, csakhogy a külföldiek meg ugyanakkor szépen átvették a csizmát és a cipőt; kis is pitykézték amúgy magyarosan, ezüsttel és gyönggyel, mint azt a bizánci egykori császárképen s egyéb emléken látjuk.
Ami a katonaságot illeti, abban meg éppen mi vezetünk és éppen nekünk nincs a sors különös gúnyjaként nemzeti hadseregünk. A magyarok hozták be a könnyű viseletű és fegyverzetű lovasságot,m s ma, midőn a modern hadászatban a lovasság ideje lejárt, ma is a huszárság az egyetlen lovasság, melyre a legmodernebb katonai kornak is égető szüksége van. Ezért huszárosítják a dragonyost, az ulánust, ezért van huszárja az egész világ katonaságának.
Hogy mennyire kitűnően értettek őseink a helyes hadi taktikához, kitetszik abból, hogy sokkalta nagyobb, római mintára berendezett nehéz európai seregeket vertek meg játszva. S csakis azok tudták őket legyőzni, akik előbb harci módszerüket, fegyverzetüket és ruhaneműiket lemásolták és betanulták. A kereszténységgel azonban lassan mégis átszivárogtak a nyugati szokások, úgy, hogy a XI–XII. században a nehéz lovagok kora lett ismét divatos és a magyar főuraink hűségesen át is vették a német harcmóddal együtt. No, de meg is járták vele a mohi pusztán a tatárokkal szemben. Különben a mohácsi vésznek is az volt a többi közt egyik oka, hogy elhagyták a magyar hadi viseletet és harcmodort, és német módra viselték magukat. Lám, Kun László visszatért az ősi hadi viselethez és magyar harcmodorhoz, elverve a cseheket és beleültetve a Habsburgokat a római császári trónba az ős magyar szokással, melynek még most is érezzük az ízét.
A könnyű magyar lovasságot a XVI–XVII. században kezdik megint Európában újra utánozni. Átveszik a páncélinget, a könnyű, ízelt magyar vértet, a rákfarkas huszársisakot, a csizmát; de azért még nem nevezik huszárnak, csak »Leichte reiterei mit Pappenheimerhelm« volt a nevük. A magyar huszár látva, hogy a német szomszéd túl akar rajta tenni, ettől fogva elhagyja a sisakot, páncélinget és vértet. Kalpagos sas, sólyom vagy fácántollal, dolmányt és kacagányt hord és úgy veri el a németet.
Végre II. Rákóczi Ferenc szabadságharca után az egész világ átveszi a magyar huszárságot úgy, amint az volt Rákóczi előtt és a »huszár« nevet is megtartják, sőt a gyalogságot és más fegyvernemet is a célszerű magyar ruhaelemekkel alakítja át. Így a gyalogság ügyetlen nagy háromcsúcsos kalapját az igen ügyes kuruccsákós föveg váltja fel Európa-, sőt világszerte, megtartva a csákó nevet. A gyengén görbülő huszárkard váltja fel az egyenes kardokat. Az egysor gombos dolmányszerű fegyverkabátot már régebben átvették. Nem magyar csak a kétsor gombos Waffenrock és a csókaórú kalap.
Hogy feszítettek pl. a porosz huszárok s mily büszkék voltak huszárvoltukra, példa rá, mikor a burkusháborúba egy német huszár összejön a magyar huszárral, büszkén mondja »Schau ungár i á huszár«. Mire a magyar huszár borzasztóan lenézi a németet és oda vág neki, hogy »Tu Hanzvurst, biszt-ned Huszár«.
Ma pl. az egész világon a lovastábornoki ruha a magyar huszárdísz. S bármely uralkodója a világnak, ha igazán előkelően akar öltözködni, magyar huszárdíszt ölt; vagy, ha francás vagy németes egyenruhája van, a két karját a vállig érő magyar vitézkötéssel díszítteti ki.
Magyar eredetű még végül a külföldön használatos, különösen a porosz pickelchaubenek nevezett sisak, mely a XVII. század magyar huszársisakjából származott.
De most látom, hogy a mai korról beszélek és itt szomorúan kell látnom, hogy míg külföldön az egyenruhákat magyaros stílusban tartják, addig a mi honvédeinket kivetkőztetik magyar formájukból és kétsor gombos, plasztronos német Waffenrockot adnak rá, s hogy a tisztelt újítók a hazafias lelkiismeretüket megnyugtassák, elnevezik – uram bocsáss! – pitykés dolmánynak. Egy pár magyar lap még azt is mondja, hogy ez így már szép és ami a fő, modern. No, hát se nem szép, se nem modern és csak úgy ne járjunk vele, mint őseink Mohácsnál és a Mohi pusztán.
A magyar nemzeti viselet célszerű volta folytán be tudott illeszkedni bármilyen világrendbe. Ázsiából őseink kétféle alapstylű ruházatot hoztak be; a szűk, testhez álló hadi és a bő lenge és hosszú udvari és otthoni ruhát. Az előbbit megőriztük a mai díszmagyarban, az utóbbit a bő gatyás népviseletben. Ázsiában a bő viseletet hordták, mert ott az illett bele az általános ízlésbe, különösen a fejedelmi udvart és a főbb urakat illetőleg. Európában a testhez álló szűkebb ruhát hordták előkelő őseink, mert itt ez illett jobban.
Míg az európai népek nemzeti viselete kevés kivétellel nem tudott a változó stylusokhoz és divathoz alkalmazkodni, addig a magyar ruha az ő célszerű elemeivel minden európai stylushoz és divathoz tudott simulni anélkül, hogy nemzeti jellegét legkevésbé is csorbította volna. Sőt, mint már említém, a legmodernebb európai ruházat is a magyar ruha elemeiből alakult ki. Ma már nevetség nélkül egy kultúrnemzet sem hordhatja saját nemzeti viseletét a magyaron kívül.
A magyar viselet a XIII. századtól a XVII-ig általános divat volt az oroszok, lengyelek, csehek, törökök, perzsák és tatároknál. Legjobban ragaszkodtak hozzá a lengyelek s miután Európa őket az újabb korban jobban ismerte, mint minket, történtek azután olyan furcsa dolgok, hogy pl. a 48-as magyar küldöttségen Párisban azon csudálkoztak, hogy minő furcsa az, mikor a magyarok lengyel ruhában járnak.
A mi nemzetiségeink is lemásolták a magyar viseletet, persze mindenik a maga módja szerint. Sajátságos. Azonban, hogy bizonyos századoknak magyar viseletét megőrizték napjainkig: pl. a tótok, horvátok a XII–XIII. század végéről való magyar (I. Ferenc kora) divatba öltözködik nagy szeretettel. Persze, nemzetgyilkos tudósaink ebből is azt akarják kisütni, hogy lám, a magyar ruhát és elemeit a nemzetiségektől is vehettük. Hogy ez az állítás mily őrültség, azt hiszem, nem érdemes bizonyítani.
Szóm volna még a fehérnép, – így nevezték őseink a hölgyeket – viseletéről. Mint a nevök is elárulja, fehér színű vászon, gyolcs, vagy selyemruhában jártak ősanyáink. Volt pedig nekik magyar virágokkal kihímzett szegélyű fehér felsőingük, mit derékban övvel kötöttek össze. Ez alatt pedig bő és bokáig érő alsóing szintén fehér színben. Lábukon takaros piros csizma vagy cipő. A lányok leginkább hajadon fővel jártak, egyetlen fejdíszük a gyöngyös párta volt. Hajukat befonták selyemszalaggal vagy gyöngyökkel. Az asszonyok fehér fejkendőt hordtak. Övükön, mint hasznos dísz, selyemszalagon vagy aranyláncon lógott a kis ezüst kézi tükör és a fésű. Kötény és kézi kendő (kezkenő) egészíti ki viseletüket. E viselet terjedt el aztán az Árpádok alatt a minket környező népek között, de oly általános hatása nem volt, mint a férfi viseletnek. Sőt később, hölgyeink bizony engedtek az idegen divatnak. Csak a XVI–XVII. században kezd a bokokrugrós-szoknya, a mellényke és mente küzdeni az egész világon elterjedt spanyol, német és francia női divattal.
És büszkén mondhatjuk a XVII. századi honleányokról, hogy inkább jártak nemzeti ruhában, mint az idegenben. A XVIII. század vége felé ismét hajlanak a francia divat felé. Nemzeti ünnepek alkalmával azonban mindig magyar ruhában jelennek meg hölgyeink, sőt az udvari dámák a főhercegnők is.
A mai korban, mint minden nemzeti dolognak, úgy a magyar viseletnek is nagy ellensége a túlhajtott, mondhatni őrjöngő, mindent kiforgatni akaró újító modernizmus. E fránya világszellem egy nemzetben sem tesz annyi kárt, mint nálunk, mert egy nemzetnél sem akadnak oly vehemens túlbuzgó apostolai, mint nálunk.
Mindazonáltal azt hiszem, hogy a világ legszebb, legnemesebb, legdaliásabb öltözete, a magyar díszruha, ünnepélyes alkalmakra nemcsak a hivatalos világban, de a nagyközönség körében is előbb-utóbb el fog terjedni és ki fogja szorítani az igazán komikus frakkot, mely ellen különben Európa-szerte megindították a harcot. Megjegyzem azonban, hogy csak nemesen és művésziesen egyszerű, szép és a mai korszellembe illő magyar ruhát csináltassunk. Mert az is igaz ám, hogy nincs nevetségesebb alak, mint az, aki magából ízléstelen magyar karikatúrát csinál; ilyet azután igazán minden hazafias érzésünk mellett is megmosolygunk.

Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője és rajzolója: Nemes Mihály: A magyar viseletről.)