Krúdy Gyula levele – V. Gy.-nénak
A nőkért rajongó Krúdy az első, elragadó szerelmes levelet írta a címzettnek, a többit második feleségéhez, Váradyné lányához intézte.
1915. szeptember 1.
Rezsánom,
akinek a neved is királynő, az én szívemnek a királynője: vajon érzed-e hogy mérhetetlenül szeret valaki?
A gyönyörű, szinte az ifjúságomból való szeptemberi reggel, midőn elutaztam a tájról, hol végre boldog és megelégedett voltam: a különösen zakatoló vonat, mely mintha minden kerékfordulásával a tegnap és a tegnapelőtt gyönyörűséges szavait, soha vissza nem térő hangulatait, felejthetetlen érzelmeit juttatná eszembe: utazásom alatt a magány, amely visszavarázsolt hozzád, melléd: – olyan volt az egész, mintha megint ifjú volnék és szeptember táján a drága, biztos szülei háztól elutaznék iskolába. (Podolinba talán, ahol az algimnázium növendéke voltam), és minden, ami eddig a boldog gyermekkorhoz csatolt, elmaradt a vasúti állomás mögött. Úgy tűntek el a távolban a siófoki nagy fák, az őszi levegőben szinte megmosakodva állongó torony, mint hajdan a nyíregyházi háztetők, midőn az élet iskolájába elindultam.
Húsz éve van annak ma. Húsz esztendeje, Rezsán, hogy férfi lettem, elhagytam az igazi szeretet, a szülői szent hajlékot, mindent, ami eddig kedves volt, gyermekkort, gondtalan nevetést, holnappal nem törődő jókedvet.
Elmentem férfinek húsz esztendő előtt, ki a nagyvilágba. És ma, e drága szeptemberi napon, boldogult jó atyám születésnapján úgy érzem, hogy ismét a gyermekkor, a tündöklő ifjúságom marad el mögöttem, midőn elindult a vonat az állomásról.
Melletted, veled, benned voltam olyan boldog. Rezsánom, amilyen ifjúságom óta soha sem voltam. A te végtelen nagy szerelmed, szinte emberfölötti odaadásod, majdnem az édesanya mindent megbocsátó, szerető, mindent becézgető és a jó feleség gondoskodó szeretete volt az, amely az idei nyáron körülvett.
Ó, Rezsán, te földre szállott őrangyalom, hidd el nékem, hogy soha sem voltam olyan boldog, mint most vagyok. Te setétszemű, áldott kezű Jóság, te Gyönyörűségem, és Te legszebb az asszonyok között, nézz a szívembe!
Sohasem tártam ki még senki előtt a szívem így, mint előtted. Sohasem mondtam el senkinek a gondolatomat, mint néked elmondtam. Mindig ferdítettem, hazudtam, csak neked mondtam igazat. Ó, nézz a szívembe, te Reménységem, és lásd, hogy ott megtisztul minden a te pillantásodra: a te kezednek simogatására elmúlnak arcomról az élet gondterhes, vagy színészkedő felhői: a te hangod, hozzámszólásod egy ismeretlenné válott tengerfenék alá merülő világot hozott a napvilágra a szívemben, az ártatlan, gyöngéd ifjúságot, a szent áhítatos szerelmet, a megjavulást, az igazmondást, a megtisztulást. Rezsán, te Álom, te valóra váltott messzi Csillagom, amely csüggedt, fáradt életem felett messze ragyogtál, midőn még nem is ösmertelek: te Reményem, aki mellettem voltál talán már akkor is, midőn öngyilkos kezet emeltem magamra, és megérintetted a vállam: „Várj, szenvedésedért kárpótollak!”
Te vagy az, akinek jönni kellett, hogy végleg ne csalódjak az életben, az igazságban és önmagamban. Te vagy az a nő, ki mindenért, gyötrelmes szenvedéseimért, nyomorult napjaimért, halálraválott kínszenvedéseimért megváltasz. Te miattad maradtam életben mostanáig, és nem pusztultam el százszor meg százszor nyomorultan.
A sors akarta, hogy végigmenjek a szenvedések, bánatok, őrjítő kétségbeesések minden iskoláján, hogy megismerjek mindent, ami csúf és gyalázatos az életben, hogy a szenvedéstől te megváltsál, a te szerelmed ismét ember, érző, boldog megifjodott lénnyé tegyen.
Rezsán, te földre szállott hófehér lélek, hallgass reám! Új, gyönyörű élet közeledik! Már érzem jöttét. Már kelőben a nap szívemben, a bús, éji felhők, amelyek gyilkosságot és a magányos siratást látták csupán, megheérednek, mint hajnalban a Balaton felett. Tündöklő kócsagmadaram te! Szállj, repülj felém.
Énekedre emelem szememet az égre és reád szegezem két szemem, amelyből hitem szerint már elfogytak a könnyek.
Újra tudok sírni, a boldogságtól, a kifeszített vitorlákon közelgő Holnap reménységétől.
Sírok, mint a zarándok a szent templom küszöbén, ahová húsz évi bolyongás után ért.
Szerelmem, Hitem, Életem, Rezsánom, az enyém vagy.
