Juhász Géza: Ragyog egy csillag (Tamási Áronról)

Kodolányi lefele tekint, arra, ami pusztul. Tamási Áron a magasságba néz, arra, ami fölemel. Mindent csillagfénybe füröszt. Pedig az ő talaja ugyanolyan süllyedő világ, akár az Ormánság. Egész költészetét a szülőföld kis köréből táplálja ő is. Ha nem lát benne földi vigaszt, lát égit, valami nem e világból valót. Nem konok, elfeketült lelkű baranyai pogányok a hősei, hanem a pokol tölcsérében is dacosan mosolygó székelyek. A székely: a legművészibb magyar fajta, elpusztíthatatlan teremtőerő, akár a görög. Csak még ősibb a gyökere. A görög első megszólalása óta, Homérosz óta: városi nép. A székely ma, a huszadik század közepén is, változatlanul falusi.
A magyar regénynek két útja van: a Kemény Zsigmond-féle nyugati módszerű, lélekelemző, meg a Jókai-ízű napkeleti mese-regény. Századunk úttörő nemzedékében Móricz folytatja tovább Kemény hagyományát, Móriczot meg Kodolányi. Viszont a mese-regényt Szabó Dezső és Tamási. Egyben mindnyájan rokonok: valamennyiüknek a falu élete a fő mondanivalója.
Szabó Dezső tragikus, lírával átfűtött írásai először Nyírő Józsefet bátorítják rá a székely sors komor, patetikus ábrázolására. Tamási is ilyen eleinte: ünnepélyes, bonyolult, akár valami sötét szabadvers. De Erdélyi József irányában fejlődik, egyre népibbé egyszerűsödik a hangja s teleárad édes komikummal. Nemzedékének ő az egyetlen derűs írója; mindig ott lappang a szája szélén a bölcs mosoly. Góbé, – vették tudomásul megkönnyebbülten a magyarországi olvasók. – Amelyik nép így megáll a lábán az idegen nyomás alatt, azt nem kell félteni.
Ne áltassuk ezzel magunkat. A góbéhumor a gyehenna mélységeiből lövel föl, s egy halálba tántorgó fajtát lebeg körül szivárvány-párával. Nem igaz, hogy a székely mindig szabadságban élt. Régen volt az. Mátyás óta szakadatlanul nyirbálják a jogait. Alig pár előkelő marad köztük szabadnak, a többit jobbágysorba taszítják. Egy ideig egymást érő lázadásokban próbálnak menekülni, de már a 16. század végére kifullasztja őket a túlerő. Szektába zárkózik egy részük: szombatos lesz. Mások szétszóródnak keletre, nyugatra, csángók közé, mócok közé, s elnyeli őket a románság. Betetőzi nyomorúságukat a 18. században rájuk kényszerített határőrszolgálat. Majdnem a felét az évnek katonáskodással töltik el, ingyen, csak a maradék idejük jut életfönntartásra, gazdálkodásra. Még a lányukat sem adhatják férjhez századparancsnokuk beleegyezése nélkül.
Nem segít rajtuk 1848 sem, az országgyűlés nem intézkedik róluk, hiszen úgy tudja, náluk nincs jobbágy. A kiegyezés aztán közföldjeiktől is elüti őket. A gazdagok kaparintanak meg mindent: például 13 ezer holdból öt-tíz ember osztozik 9 ezren, négyezer lakos meg tengődhet tovább a maradékon. Még az eljárás költségeit is rájuk vetik ki: meg kell fizetniük, hogy földönfutóvá teszik őket. Az önérzetük azért megmarad, s ez megint csak baj, félnek tőlük a munkaadók, szívesebben alkalmaznak másfajtájúakat. Ezerszámra tódulnak Romániába. Végül ők is egykézni kezdenek. Már a század elején messze elmarad az átlagtól a születési arányuk. Közben azt fecsegik róluk, a székely nép „túlszapora”. Pedig Csík, Háromszék és Udvarhely az ország leggyérebben lakott vidéke; mégsem tudja magát eltartani ósdi fölművelésével, állattenyésztése meg egyenesen hanyatlik. S ekkor jön a román megszállás. Európa egyik legszaporább országában a három székely megye 1.4 százalékkel szaporodik húsz év alatt (1910–1930), s Udvarhely, a legmagyarabb éppenséggel apad.
Tamásiban a pusztuló Udvarhelyszék szedi össze az erejét egy utolsó jajkiáltásra. Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án. Harisnyás székely az apja. Ő maga az udvarhelyi gimnáziumban tesz hadi érettségit. Magyarból elégségest szerez, vitézségből nagy ezüstöt, úgy iratkozik jogásznak 1921-ben Kolozsváron. Mikor román lesz a tanítási nyelt, átmegy a kereskedelmi akadémiára. Nem igen fog rajta. Nincs írónk, aki mélyebben megvetné a modern közgazdaságot, s hevesebben mondana nemet a világ mai berendezésére.
Egy novellapályázaton nyer, az dönti el a sorsát. Paraszttörténeteket kezd írni, tele ősi nyelvi erővel, sűrű, eredeti költőiséggel. Mély vallásosság s keserű pogányság árad belőle, rab és koldus székelyei tragikus fenséggel állanak az Úristen előtt. Ő maga bankba kerül, aztán nekivág az Óceánnak, hogy gyorsan megdollármilliomosodjék, s írogathasson kedvére. Mindent megpróbál odaát, csak a gazdagodás nem sikerül neki. Első elbeszélés-gyűjteménye, a Lélekindulás (1925) megjelenésekor már idehaza is van megint.
Tájszólásban ír, akár Kodolányi, s rövidesen góbémókák folyondára borítja el a költészetét. Első nagy regénye, a Szűzmáriás királyfi, bármily törött szerkezetileg, vonzásirányát jól mutatja. Tesz ugyan kísérletet a leleplező társadalmi regényben is, de igazi eleme az a mesetávlatú realizmus, amelyeikre a Csodálatos Élet adott ösztönzést. Csakhogy ami Szabó Dezsőben sokszor szeszély, fülledt nagyvárosi erotika, Tamásiban népmesei tisztasággá higgad. Még mikor szabadszájúskodik is, a fonók pártás múzsája mosolyog a lapjai fölött.
Alkotásaiban benne a székely sors egész nyomorúsága: az egyke, a kivándorlás, a szekta, a teljes elhagyatottság. Ábelt csaknem gyerekfővel fölküldi, valósággal eladja az apja a csíkszeredai banknak, annyira nem bírnak megélni. Pedig Ábel magános gyerek, egyke, akárcsak Jégtörő Mátyás. Úgy látszik, nem óv ettől a népbetegségtől a katolicizmus sem, s itt már világos, hogy nem a jólét az egyke oka. Tamási regény-sorozataiban nincsenek testvérek. Bomladozóban a családi s a népi kötelék egyaránt. Ábel ugyan mintha egyéni kalandvágyból vágna neki Amerikának, de a bukaresti utat a kivándorlók magyarul éneklik végig, másfajta alig cselleng köztük. S nem hiányzik a szekta sem: Jégtörő Mátyás lelkinevelője egy nazarénus. S a pusztuló falusiak közt alig akad értelmiségi, aki melléjük állana, az is rendesen pap-féle, barát.
Tamási a magyarságot azon méri le, amit a székely ellen vétett. Tulajdonképp a magyar úr csaknem olyan idegen az ő Ábelének, mint a román Surgyelán, a szász Edmond, vagy a zsidó Garmada. Azt mondja trilógiája végén az amerikai Toldiról: „Egyideig gondolkoztam is az ő különös magyar sorsán, amely egyszer délibáb volt és egyszer lázadás, de aztán magam székely életén kezdtem gondolkodni, amely sohasem volt délibáb és sohasem volt lázadás, hanem az Isten képére teremtett ember magaviselete volt.”
Tamásinak főleg a székely az Isten képére teremtett ember. A Fiastyúkból is érdemes a szellemnek alászállani, hogy szolgálja ezt a kicsi népet. Tamási csillagtávlatban, égi arányok közt gondolkozik. Nem társadalmi reformot sürget, mint Kodolányi, hanem erkölcsi megtisztulást. A Szűzmáriás királyfi s Jégtörő Mátyás: ilyen megváltó. Ábel is azzal fejezi be történetét, „hogy az emberek fényes világa utána az Isten tiszta világába vágyódom, a csillagok alá és a fák s az állatok közé”. Tamási tulajdonképpen maga is szektás: valami derűs, félpogány katolicizmus sugárzik a lapján.
A Címeresek miatt átalkodott gyanú tapad hozzá: ahol csak lehet, hátratolják. A fölszabadulás óta a megszállt területi író glóriája sem védi fesztelen támadóitól. Dicsérik ugyan góbé-mókáit, de az a sanda szándék lappang ebben a lelkesedésben, hogy komolyan ne találja venni valaki ezt a hóbortos mesemondót. Pedig Móricz halála óta: ő a legeredetibb elbeszélőnk.
Igazi népszerűségét az Ábel-trilógiával szerzi meg. Ez a legvalószerűbb műve, nincs benne mese, csoda. De osztatlan elismerés csak az első részének jut, míg ott erdőpásztorkodik kicsi hőse a Hargitán, a Rengetegben. Az Országban? Már erről nem beszélnek szívesen. A fölserült Ábel egy csaló foghúzóhoz szegődik, Garmada úrhoz, aki „rendellenes”, s el akarja rontani a tapasztalatlan fiút. Ábel meg a szép Blankába szerelmes s ennek a szerelemnek a testi tüneteit azzal a csintalankodással adja elő, ahogy maga a paraszt szokott ilyesmikről beszélni. Amerikai útja is mintha puszta kalandsorozat volna. Az első rész bevált, nosza, háromszorozzuk meg. Egyszer már „megvilágosodott” a havason, – mi lehet egyéb a folytatása, mégha az élet mind magasabb kilátóin is, mint utánnyomás gyári tökéletességgel, de a gyár unalmával? A mesélő kedv szabad lélegzete helyett: a rutin gépkattogása?
Bizonyos, hogy nem találjuk az első Ábel-könyv üdeségét a másik kettőben. De a kevésbé költői anyagon még ragyogóbb a lélek diadala. A kis székelyfiú győzelméhez nincs fogható. Jön a hegyekből, ártatlanul, félénken, tiszta szándékkal; jóhiszeműen vállalja gazdája csalását, szerelmese csapodárságát, az egész emberi természetet. De van benne valami mélyebb bölcsesség, mint a közönséges tapasztalat; hősebb mint a bátrak, vértezettebb, mint a minden hájjal megkentek. Az angyal, aki őrzi, hogy viszi át a tisztító tűzön, hogy a szárnya hegye sem perzselődik meg. Gondoljunk csak az ízes Kakuk Marcira, azonnal látjuk a Tamási-lelkek minőség-különbségét, magasabbrendűségét.
Amerikában? Kezdődik az egész elölről. Pedig ez már más Ábel, helyt állt a Hargitán, s a fölokosodott az országban. Amerikába azzal teszi be a lábát, hogy majd ő alkalmazkodik. Figyelmes, szolgálatkész; kedves csalafintaságával, ártatlan furfangjával, csavaros eszével rögtön otthont teremt az üzlet félelmes kavargásában. Pártfogókat lél, állást kap. De a véletlen kalandok fölszíne alatt csöppről-csöppre dagad és forr benne a nagy elhatározás: Nem hazudok többé, nem alakoskodom, olyannak mutatkozom, amilyen vagyok. Egyre sűrűbb a kudarca, átlábalhatatlanabbak a bonyodalmai. Folyton süvölt körülte a botrány szele; már nem mosolyognak az emberek az ötleteire, hanem elborul a szemük, ökölbe szorul a kezük, rohannak a csap alá. Kilincset kellene csinálnia, s ő csillagot csinál helyette. Minél többször kidobják, annál hűségesebb a csillagához. Férfi már, azt a választ keresi, miért vagyunk a világon. Hallott ugyan erre sok feleletet az Országban, de mikor most latra teszi, könnyűnek találja valamennyit. Valósítsuk meg a munkásosztály uralmát, – ajánlotta az egyik. „Az igazságot leggyakrabban szenvedők és dolgozók oldalán lehet megtalálni”, vagyis mint később Illyés Gyula tanítja: „ A hatalom… saját kezelőjét rontja meg. Ne törjünk a hatalom felé.” nem cél az ima sem, az csak elbúvás az élet elől. A hazaszeretet sem. Szeresd a hazát, de szolgálnod és követned az igazságot kell és az emberi erényt, ahogy Krisztus cselekedte.
Egy nap aztán egy négert szólít meg: „Mi célra vagyunk a világon?” A néger kacagni kezd, az örökké hontalan ember könnyes kacagásával: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ábel megérti. Az a rendeltetésünk, hogy „amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Böjthe János bölcsessége? De a Csongoré is, Peer Gynté is, Don Quijotéé is, Odüsszeuszé is. Minden nagy utasnak haza kell térnie. Ábel nem Böjthe: nem a faluba megy vissza, hanem remetének a havasra. Eleget látott az emberből. Ez a visszamenekülés a természetbe, a legősibb élmények közé, egész mai irodalmunk egyetemes vonása, de senkiben sem árad tele annyi mitikus fenséggel a természet, mint Tamásiban.
Fölösleges ráadás-é a trilógia két utolsó kötete? Hiszen épp az az emberi sors titka, hogy nem elég egyszer megvilágosodnunk. Ady vallásos lírájának szintén ez a fő tanulsága: az Égi Fényért holtig viaskodnunk kell a magunk lehúzó ösztöneivel.
Az Ábel nagy természetélménye után még hátra a végső lépés. Tamási ugyanúgy hatol lelkünk mind ősibb rétegeibe, akár Kodolányi. De ő a mai székelyben is megtalálja a középkort: a szentferenci áhítatot, a világtestvériesülést. Jégtörő Mátyásában egy szellem a főhős. Végiglakik egy sereg vonzó és ellenszenves állatot, aztán áthurcolkodik egy újszülöttbe. Mi ez a sületlen mese?
Csakugyan mese. Soha költőibbet, mint ennek a csillagból érkező szellemnek a szolgálata leendő szülei körül. Mátyás konok, szófukar fiatal székely, szegény, mint a templom egere; felesége, Márta, irodalmunk egyik legköltőibb alakja. A szellem esküvőjük napján száll alá hozzájuk, s úgy nő mellettük mind nagyobb állattá, mint a magzat az anyaméhben. Lefordíthatjuk a buzgólkodását józan emberi nyelvre is: az igazi szerelemnek boldogan rohan segítségül az egész teremtett világ. Az emberek csak rontanak rajtuk, egymás ellen ingerlik őket, de mindent jóra hoz a bolha, a pók, a bagoly, gólya, róka, még a lidérc is. Az egész természet annyira szelíd itt, olyan igazi testvér, amilyennek az Assisi látta valaha. Növény és állat: csupa lelkes lény, akár az ősi vallásokban, eposzokban, balladákban és népmesékben. De még mélyebb réteg is van ezalatt a mosolygó középkor alatt. A paradicsomi idillt sötét babonák, tragikus néphiedelmek aknázzák alá: az anyós boszorkány, az após lidércet költ ki a hóna alatt. Tamási mutatja meg először egész mélységében az erdélyi havasok, a katolikus székely falvak ős-mítoszokkal át meg áthálózott szellem életét.
A Jégtörő Mátyás folytatása a Ragyog Egy Csillag: az emberré vált szellem története. Míg állat volt, boldog és szabad volt. Most csecsemő, s nem ura többé sem nyelvének, sem tagjainak. Pedig nem tompul a túlvilági tudata. Embernek lenni iszonyú teher; majd belerokkan szegény szellem. Könnyebb szarkának, kutyának. Mihelyt aztán megoldódott a nyelve és nyilatkozni bír, két öreg indít versenyt a lelkéért: egy börtönviselt nazarénus meg a nagyapja. Két vallás ütközik össze bennük, a szelíd Jézusé, meg a haragos Jehováé. Milyen nehezen fér a szűk emberi koponyába, hogy ez a kettő: egy.
Nem a valóság és csoda keveredik már itt; nincs külön föld és levegőég. Egy tűzben lobog a kettő; csupa fényes láng a sötét anyag. Mint ahogy az ég csillagában is egy az: Atya és Fiú.
Bármiféle irodalmi stílusban idétlen volna ez a regény. Tamási megtalálta hozzá a nyelvet: – a népmese hangját, rég elmerül századok visszabűvölt, balladás fordulatait. Ezen a nyelven minden elmondható, határtalan a teherbírása. A képtelenséget is hiteles valósággá mélyíti. Mátyás: reális hős. Rendkívüli gyermek, mégis csak gyermek, a hús és vér minden gátlásával. a lélek kész, a test erőtelen – tapasztalja magán napról-napra. Azért szép és méltó embernek lenni, mert olyan elviselhetetlen a sorsa.
A székelyé, századok óta talán legelviselhetetlenebb. Azért nézi olyan derűsen az életet: vérig csigázott nemzedékek pusztíthatatlan szívóssága sűrűsödött belé.
Tamási kozmikus távlata új regényformát követel. Magyar elődei alig ábrázolják az időt, egy-kettőre lepergették egész meséjüket. Móricz Zsigmondban még a történelmi Magyarország ritmusa él: a szalmalángos történelem. Máglyát lobbant, nagy szenvedélyt, s nekiugrasztja a főhősét: vagy belezuhan, vagy átrepül. Tamási viszont egy parányi lángot óv tenyerével az idő forgószelében. Néha föllobog ez a láng, néha már alig hunyorog. Hit kell hozz-, erős és vidám szív: a kisebbségi sors hősi türelme és humora. Tamásit az érdekli, hogyan gyúrják, alakítják az embert a lassan telő évek. Igazi belső fejlődésrajzot ad. Hősei magukkal cipelik egész múltjukat; nem kalandokon mennek át, sorsot élnek. Az Uz Bencéből épp ez a belső-összefüggés hiányzik. Ábel és Jégtörő vagy a hősi szellemű, költői Magyari Rózsafa viszont szakadatlan tudat-tágulás, növő megvilágosodás: valódi regény.
De mikor színdarabot ír ez a biztos ösztönű alkotó, érzi, hogy annak meg a rohanó idő néhány nagy pillanata a lényege. Drámái szintén székely népi környezetben játszanak: korunk legköltőibb színművei. Remekbeszabott alakjai vidám fordulatokon át hirdetik az örök Igazság igéit. Erkölcsi és vallási mélyük van a bele-belefuvall jeleneteikbe a földöntúli erők hatalmas lehelete, a misztikum, a csoda. Tündöklő Jeromos elbűvölően szép szatíra: azzal vigasztal, hogy a falu ép ösztöne elsöpri a politikai szélhámost. Az Énekes Madár a fiatal szerelem himnusza. A Vitéz Lélek egy világosfejű székely sorsa. Csaknem eltiporja a maradi falu, de egy regényes szerelem összebékíti szegény úrhatnám közösségével. Tamási költészetéből mindig hősi bizakodás árad: hisz a népében, hisz a nyomorult emberfajban, a csillagragyogásban, ég és föld nagy egységében. Még legtragikusabb az utolsó drámája, a Csalóka Szivárvány. Nem lehet sorsot cserélni, átszökni a paraszt gazdák közül az urak világába. De voltaképp ez sem vigasztalan: Maradj a helyeden, vállald a végzeted.
Egyhelyen azt írja Tamási a székely népről: fölfelé úszik, mint a pisztráng. Az ő költészetében egész mai irodalmunk szellem úszik így: a havasok csillaga felé. Hatalmas novellagyűjteményében együtt az utolsó negyedszázad székely történetének minden fordulata, vádja, bűne, méze és epéje. Látja népe elesettségét, mégis diadalmasan hirdeti: Ha emberi erő nem is segíthet, sohasem zárul be fölöttünk az ég.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf