Vargha Gyula: Vízimalom

Messzi van a vízimalom,
Indulni kell friss hajnalon,
Dél fele jár, míg odaér
Búzával a rakott szekér.

Búzás szekér legtetején
Mentem volna szívesen én.
Vízimalom nekem csoda,
Oh, hogy vágytam mindig oda!

Hogy füleltem, ha meséltek
Messzi útról a cselédek,
Nádasok közt nagy folyóról,
Malomhajtó Tápióról;

Malomárok zúgójáról,
Nagy kerékre omló árról,
Kelepelő kilenc kőről,
Mely fehér lisztlángot őröl.

Váltig kértem, hogy mehessek,
Édesanyám nem eresztett.
Simogatta lágy hajacskám:
„Nem bocsátlak kis fiacskám.”

Szemem könnytől lett homályos,
Megsajnált az öreg János.
„Majd hozok én – odasúgott –
Vakvarjút meg vízityúkot.”

Egy darabig szomorkodtam,
De azután elfutottam,
Kertünk alá lefutottam,
Patakocska csörgött ottan.

Csináltam rá vízimalmot,
Kis kereke forgott, forgott,
Úgy elnéztem hosszan-hosszan,
S nagy malomról álmodoztam.

1915