Fekete István: Hu (részlet)

a sötét hím egyedül maradt. Egyedül a kunyhóban, és egyedül az éjszakában. Szeme villogva nézte a sötétséget, aztán a felszálló holdat, és nem lehet tudni, hogy mit látott, vagy mit érzett, mert egyszer csak panaszos vágyakozással kiáltott meg valamit az éjszakának és mindenkinek, akit illett.
- Bu-hu-hu-huúúú…
Csak ennyit, de ez messze hallatszott, és megborzongtak a fák, s a fészkekben ijedten pislogtak a sötétségbe a madarak. Utána Mackó vonítani kezdett, és egy macska, aki éppen a tormalevelek között leskelődött, úgy ugrott át a kerítésen, hogy majd fejtetőre érkezett a szomszéd kertben.
- Uff-uff! – vágatott. – Még egyszer ilyen hang, és megbolondulok a rémülettől.
De a bagoly nem szólt többet, mintha tudta volna, hogy a halott fölött is csak egyszer szól a búcsúztató ének.
Ferkó azonban reggel szóvá tette a dolgot:
- Szólt az éjjel a bagoly…, a hátam is borsódzott. Azt mondta, hogy huhuhuúú…
- Csak a nevét mondta. Van, aki buhunak mondja, és van, aki uhunak…
- Hát ennek mi lesz a neve?
A mérnök gondolkodott.
- Tudod, Ferkó, a buhu is jó, az uhu is jó. Hát ennek a neve legyen Hu.