Babits Mihály: Botozgató

A rügy a fán – mint ifjú arcon
a pattanás – kiütközött.
Vén életemmel sántikálok
a csecsemő zöldek között.
Botom dühödten üt a fűbe,
szívem irigy és izgatott:
ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.

Mint ki ráijed, hogy hamar járt,
s céljához túlkorán elér:
lassabban lépek, majd megállok…
Éveim nyilallnak belém.
Botom szédülve döf előre,
mint ha az út sötétbe lejt.
Lejtő ez, minden léptem egypár
másodperccel mélyebbre ejt,

s úgy érzem, csúszok, elmerülök…
És majd kinyílnak a rügyek.
Vadmeleg bálokon kibontják
csipetke egyezőiket.
A legyezőkből csupa szárny lesz!
De én csak süllyedek süket
botommal, míg fölöttem elszáll
az egész szárnyrakelt liget…

Már száll is… Az ágak, a bokrok…
lányok ruhája… száll, suhan…
Csak én botozok botladozva,
a könnyűek közt súlyosan.
Óh, hogy szeretnék megfogódzni
valami lomb vagy szoknyaszárny
fodrába: mind szakadna, tűnne,
mint tüske közt a pókfonál.

Lomb nincs is még! Csak a rügyecskék
bújtak ki, pirinyónyi zöld
nyelvek, amik nyalják a szellőt.
Az egész liget nyelvet ölt.
Nyelveket ölt reám az erdő…
Koppanj nagyot, mogorva bot!
Ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.