Rónay György: Kornélia Debrecenben
Dédnagynéném, Prielle Kornélia
Debrecenben játszott valami ősi
romantikus drámában, mikor a
hajdúságba vetődött Petőfi.
Meglátta és megkérte a kezét.
Szerette? Inkább olyan fene-bánja –
szerelem volt: hogy leplezze sebét
(mert nagyon haragudott Júliára).
Se szó, se beszéd, a paphoz szaladt,
hogy azon nyomban adja össze őket!
De Kornélia volt az okosabb,
s ezzel befellegzett az esküvőnek.
A költő másnap tovább utazott:
de a regét a család máig őrzi.
Szegény apám, hányszor elmondta, hogy
kis híján nagybátyja lett Petőfi!
„Bizony, ha akkor igent mond neki,
talán még Segesvártól is megóvja!” –
szólt, s látszott: kissé rossz néven veszi,
hogy Kornélia nem hajlott a szóra.
Én csak hallgattam, zöldfülű gyerek,
hogyan ment füstbe a híres rokonság.
„Letűnt századba vitt a képzelet”,
és lelkem, a szavai telezsongták.
Vele aludtam el, és róla szólt
álmom, meg apjáról, a jó öregről.
Képére rásütött a nyári hold,
s ő egyszerre kilépett a keretből;
kézenfogott, s ballagtunk, ő meg én,
a Kiskunság holdaranyos porában;
aztán megpihentünk Dunavecsén
a jó öreg kocsmáros otthonában.
Az ágyamat anyja vetette meg,
s míg elaludtam, ő ült a szélén.
Fényes szárnnyal fölöttünk lebegett
s lemosolygott ránk Kornélia néném.
1956