Kárpát-medencei keresztkötődések V.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója (4. rész)

Az új rendezés princípiuma ez esetben nem volna sem a nemzetiségi elvé, sem az igazság, sem a szabadság: ez a legyőzöttek rabszolgaságának elve volna, amelyet a huszadik században proklamálnának így az emberiség vezérlőgondolataként.” Fontossága és forrásértéke miatt idéztük egy kicsit hosszabban a magyar békedelegáció jegyzékét.

Tudjuk, a békedelegáció népszavazásra vonatkozó indokolt kérését elutasították. A Millerand-levélben arra hivatkoztak, hogy „A népek akarata megnyilatkozott 1918 október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor…” Erre vonatkozólag azt lehet mondani, hogy azok a (nép)gyűlések, amelyeket a nemzetiségek vezetői összehívtak, semmiképp sem voltak népszavazások, az akaratnyilvánításuk objektivitásához mindenesetre számos kétség fér. A mennyiben pedig elfogadjuk hibátlan akaratnyilvánításnak, akkor a békekonferencia (is) kettős mércével mért, nem tett említést a Kolozsváron tartott magyar népgyűlésről. Ha a Millerand-levél a népek akarata megnyilatkozásán az 1918 őszi forradalmakat értette, megint csak kettős mércével mért, egyoldalúan ítélt, elfeledkezett ugyanis az ún. őszirózsás forradalomról, amelyről sok minden elmondható, de az, hogy az ország feldarabolását tudatosan, nyíltan akarta volna, nem! A néptömegek biztosan nem. Lovászy Márton kijelentése óta tudjuk, entente-barátok voltak, csak az entente nem volt barátja Magyarországnak. Ezek után teljes mértékben jogosnak érezzük Ullein-Reviczky Antal kérdését: „Felmentést kaphatnak-e tehát a tételes államközi jog értelmében azok az államférfiak, akik szétdaraboltak egy ezeréves országot, anélkül, hogy lakosait akár csak egyszer is meghallgatták volna? Erre a kérdésre határozott nemmel felelünk.”

A történetírás részletesen foglalkozott az 1918. november 3-i fegyverszüneti szerződés kérdésével. Az ezzel összefüggő kérdések és az ország megszállása körülményeinek tárgyalása messzire vezetne. Ullein-Reviczky a fegyverszüneti szerződést előszerződésnek minősíti, és ezzel kapcsolatban beszél annak megsértéséről. A kérdés lényege rövidre zárva abban foglalható össze, hogy sem a páduai fegyverszüneti szerződés, sem az annak alkalmazásáról rendelkező, vitatott létjogosultságú belgrádi katonai konvenció, azon túl, hogy az utóbbi néhány napon belül lényegében okafogyottá vált, az ország bizonyos stratégiai pontjainak katonai megszállásán túl nem adott jogot semmiféle politikai jellegű annexióra, birtokrendezésnek. Magyarországot nem a háborúban osztották fel, hanem a háború befejezése után, a fegyverszüneti szerződés megsértésével, a fegyvertelen polgári lakkosság ellen indultak meg azok a hadműveletek, melyeknek a magyar állam területi épsége áldozatul esett – állapítja meg Horváth Jenő. Ezek alapján összességében kimondható, hogy az ország megszállása és nagy részének birtokbavétele idegen csapatok által nem minősíthető másnak, mint hódításnak. Ezek után a népek önrendelkezéséről beszélni nem felel meg a tényeknek.

A tágabb értelemben vett revízió jogcímei közt említettük a jog-, erkölcs- és igazságellenes tartalmat. A történész nem, de valaki megkérdezhetné: hogyan lehetett volna igazságosan lejárni? Ezzel a kérdéssel, mint Ullein-Reviczky, ismét visszajutunk Wilsonhoz, aki 1918. szeptember 27-én így fogalmazott: „A pártatlan igazságosság, amelyet szolgáltatni kell, nem tehet semmiféle különbséget azok között, akikkel igazságosak akarunk lenni, és azok között, akikkel nem akarunk. Oly igazságosságnak kell lennie, amely nem ismer kedvezményekben részesítetteket és fokozatokat, hanem csak egyenlő jogokat a résztvevő népek szempontjából.” A Trianoni szerződésről sok minden elmondható, csak egy nem – a „legjobb indulatú” elemzéssel sem –, hogy megfelelne Wilson előbb idézett igazságeszményének. A nemzetközi jogász nem tehet mást, mint konstatálja a trianoni szerződés nyilvánvaló igazságtalanságát, amiből következően ez legfeljebb formailag lehet érvényes, de anyagilag jogellenes, és így anyagi érvényessége kétséges.

1933. március 4-én Kertész István, a Vegyes Döntőbíróságok mellett működő Kormánymegbízottak Hivatalába beosztott bírósági jegyző, később a Magyar békeillúziók 1945–1947, Oroszország és a Nyugat között című alapmunka szerzője, tehát kompetens személy, a Magyar Jogászegyletben 1933-ban Általános békerevízió vagy a trianoni szerződés külön revíziója? címmel előadást tartott. Előadásában a következő egyértelmű megállapításra jutott: „A trianoni szerződés területi rendelkezései ma már csak de facto léteznek, nemzetközi jogilag azonban, a kísérőlevélben foglalt ígéretek be nem váltása és a kis-entente államok szándékos szerződésszegései folytán non-existens-nek, vagy legalábbis megtámadhatóaknak tekintendők.” Nézzük meg konkrétan, mire utalnak Kertész István sorai. Az első: a győztes hatalmak a határmegállapító bizottságok érdemi munkavégzését már szinte felállításuk pillanataiban rapid módon letiltották. Emlékszünk arra is, hogy Benes 1919 májusában, amikor Magyarország a kommünnel volt elfoglalva, az ún. békekonferenciának ünnepélyes ígéretet tett, hogy Csehszlovákiát keleti Svájccá építi ki. Nem ígéret, hanem kötelezettségvállalás volt az, amit – Románia ugyan vonakodva – végül is minden utódállam aláírt a kisebbségek védelmét illetően. Ezen túlmenően fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az 1920. augusztus 10-én Sevresben aláírt külön szerződésekben a szövetséges hatalmak Magyarország elszakított részeit csak azzal a feltétellel ruházták át a cseh, szerb-horvát-szlovén és román államokra, ha ezek a békeszerződést és az ezzel kapcsolatos megállapodásokat, tehát a kisebbségi szerződéseket is megtartják. Nem kevesebbről van szó, mint hogy a szuverenitás utódállamok részére történő átruházása és a kisebbségi szerződések betartása közt junktim áll fenn. Megemlítendő még, hogy Csehszlovákia a Ruténföld részére nyújtandó legszélesebb körű autonómia biztosítását sem teljesítette. Csehszlovákiához hasonlóan Románia is szerződésszegő magatartást tanúsított azáltal is, hogy a székely és szász közületeknek nem adta meg azt a helyi önkormányzatot, amire a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal 1919. december 9-én kötött szerződés 11. cikkében kötelezte magát. Helytálló tehát Kertész István azon megállapítása, „hogy míg Magyarország a békeszerződés területi rendelkezéseit hiánytalanul végrehajtotta, addig a velünk szemben álló hatalmak sorozatosan nem teljesítették az annexió fejében vállalt kötelezettségeiket”. Itt valaki közbevethetné: a győztes hatalmak éltek-e egyszer is jogukkal: figyelmeztették-e a szerződésszegő utódállamokat arra, hogy megvonják tőlük az átruházott szuverenitást?

Nemzetközi jogi szemlénket itt megszakítjuk. Nem valami sérelmi politizáláshoz szerettünk volna muníciót gyűjteni, bár azt készséggel elismerjük: igazunkat meg kell tudni védeni. Mert az igazságosság eszméjével párosuló jogban nem megtartó és visszaszerző erő rejlik. Érvényességéhez azonban a hatalmak csillagórájának együttállása szükségeltetik. Mindössze azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a revíziós gondolatot nem valami felükről szervezett politika tartotta életben, hanem a fájdalmas valóság. Nem utolsósorban a győztes nyugati hatalmak teljes kompromisszumképtelensége. Könnyebb volt ugyanis a legyőzöttet bajkeverőnek minősíteni, mint egyszer beismerni: tévedtek. Azt a bizonyos rosszul begombolt deáki kabátot egyszer sem próbálták újra begombolni. Sőt inkább levagdosták a gombokat. Aztán azt is elnézték, hogy levegyék rólunk Jaltán és Potsdamban – és nemcsak rólunk – azt a megmaradt, kis komfortérzést nyújtó kabátot.

– vége –