Várregék és mesés várromok XVII. - Késmárk

Késmárk alapítói a Szepességbe 1120–1150 körül bevándorolt szászok s némely források szerint tiroliak is. Jól értettek a bányászathoz, iparhoz, erdőműveléshez s kereskedelemhez. A XII. század közepén már állott a Poprád partján – a nagy erdőségek között – egy szász telep egy apácazárdával. A zárdát 1190-ben építették, később ennek a helyén épült a késmárki vár. A tatárjárás elpusztította a várost, a zárdát, de Késmárk újra felépült, a királyoktól sok szabadalmat, kiváltságokat kapott, szabad királyi város lett. 1440-től kezdve a késmárki polgárok a közeli Lengyelországban is szabadon kereskedhettek. Ezért sokszor össze is vesztek Lőcsével. Az 1400-asz évek elején a város északi részén, a várossal egy szinten a husziták és a lengyelek ellen várat építettek; ott, ahol a kolostor volt. A vár mégis a husziták birtokába került, s lassanként nagy méretű erődítménnyé fejlődött. Késmárk várát Mátyás király a szepesi grófokká vált Szapolyaiaknak adta (lengyelesen: Zápolyák), de mikor 1526 után Szapolyai János Lengyelországba menekült, I. Ferdinánd király csapatai foglalták el Késmárkot. Szapolyai 1530-ban visszafoglalta a várat, és a várossal együtt a lengyel származású Laszky Jeromosnak adta. Így vált Késmárk fontos határvárrá. A gótikus stílusban épült várat később a kereskedőből főúrrá emelkedett Thököly Sebestyén vette meg, s előkelő palotává alakíttatta. Fia, Thököly István korában már reneszánsz stílusú volt a palota. A kuruc háborúk során végig Thököly Imre kezében maradt a vár; Thököly Imre egyik előneve a késmárki volt. Thököly bukása után Késmárk vára a királyé lett. A várat Késmárk város polgárai 80 000 aranyforintért magukhoz váltották (1703). II. Rákóczi Ferenc felkelése idején a város és így a várkatonaság is Rákóczi mellé állott. Bosszúból ezért Heister császári tábornok három előkelő s gazdag késmárki polgárt végeztetett ki 1709-ben, s a labanc katonák alaposan megsanyargatták, kifosztották Késmárkot. 1741-ben nagy tűzvész pusztított a városban, a tűz átterjedt a várra is, s a vár is félig leégett. Így pusztult el a Thökölyek fényes vára. 1756-ban a város falai is súlyosan kárt szenvedtek egy újabb tűzvésztől. Ekkor azonban már sem a várnak, sem a falaknak nem volt katonai jelentőségük, bár időnként a késmárki vár még kaszárnya is volt. A Thökölyek fényűző berendezését a bécsi udvar már az 1700-as évek elején Bécsbe szállította. Az öttornyos, reneszánsz pártázattal díszített vár omladozni kezdett, a csehszlovák állam azonban helyreállíttatta, s ma is olyannak látjuk, amilyen Thököly idejében lehetett. A vár északi része a városfalhoz csatlakozik, két bástyával s toronnyal kapcsolódik a főbejárathoz, egy szinten Késmárk főutcájával. (Megjegyezzük, hogy Késmárkot írunk, de „Kézsmárkot” mondunk)

El nem lehet mondani – s ma már bizony alig is érthető –, milyen ádáz, keserű, foglyok szedéséig, lefejezéséig, vérig menő harcban állott egymással a két szép s gazdag szomszéd város, Késmárk és Lőcse. Károly Róbert királyunk idejében kezdődött a huzavona, s kétszáz év múltán még Szapolyai János meg Ferdinándus király is bele-beleavatkozhatott! Csak nem nyugodott a két város, holott alig volt egynek-egynek háromezer lakosa. Nem holmi családi viszály parazsát szították egymás ellen a szász földről meg Tirolból idetelepült zipserek, azaz szepsiek, hanem egyetlen oka volt csak a veszekedésnek: a pénz! Melyikük kereskedik előnyösebben a lengyel árusokkal, kinek van joga levinni a krakkói árut a debreceni vásárra, és ki szállíthatja szekereivel a szepesi vásznat, gölnici vasat, miskolci csizmát, rimaszombati kést a varsói, gdanski piacra!
Hol Lőcse támadta meg Késmárkot, és gyújtotta fel házait, hol Késmárk polgárai osontak Lőcse falai alá, s kergették meg a gyanútlan polgárokat, fűzték rabszíjra az ellenkezőket. Fallal, erős kapukkal védte magát Késmárk is, Lőcse is.
De, mert okos polgárok éltek mindkét városban, sem pénzt fecsrelni, sem várt ontani nemigen szerettek, idegen városból, messzi külhonból fogadtak zsoldos harcosokat jó pénzért maguknak. Jöttek azok szívesen, egy kis harci játékért készséggel mentek ám a szomszédba mindig.
Annyira elfoglalta Lőcsét is, Késmárkot is ez a csatározás, hogy még azt is csak fél füllel hallgatták, aki az ország messzi déli tájáról hozogatta a szomorú híreket:
- Mohácsnál elveszett az ország! Meghalt Lajos király!
- A török Budára tart már!
- A bányavárosok körül ólálkodik a szultán!
- Két királyunk van már, János meg Ferdinánd!
Lőcsét meg Késmárkot csak a maga háborúja érdekelte. A vagyon. A pénz. A jólét.
Volt is jólétük, tagadhatatlan!
Így aztán nemigen csodálkozott Braxatórisz Mihály, a késmárki bíró, amikor egy tavaszi napon beállított hozzá a poltavai kozákok hetmanja, a félszemű Prezsenszki Mihály:
- Uram, négyszáz jó lovas emberem van, válogatott, vitéz kozák, fogadjon fel bennünket a város!
Fel is fogadta őket Késmárk városa, azokat indította hadba Lőcse ellen. Nosza, Lőcse sem volt rest, két követét küldte át Kassára, Serédy Gáspárhoz:
- Bérelnénk kétszáz derék huszárt a késmárkiak ellen.
Jöttek is a huszárok, erősen fogadván, hogy kiirtják Késmárkot.
Ennélfogva Késmárk is, Lőcse is megnyugodva húzódott falai közé, hogy ezentúl mások véreznek helyettük. Arannyal fizettek.
De aztán a huszárok is, kozákok is visszavonultak, kicsatázván magukat, mindegyik ment megint a maga igazi csatamezejére: a huszárok a török ellen, a kozákok a litván fejedelem ellen, s maradt megint Késmárk meg Lőcse a maga erejére hagyatva. Történt ez időben, hogy Késmárknak egy vállalkozása különösen jól sikerült: huszonöt megrakott lengyel társzekeret irányított erővel Lubló vára alól a maga piacára. Kirakatta az árut, megvámolta, megvette, illő nyereséggel továbbadta. Megbosszankodék Lőcse városa, s Lányi Márton bíró kiadta a parancsot:
- Ezer lándzsás vitézzel azonnal Késmárk ellen menni!
Másnap már indultak is a lándzsások, mordályosok, íjászok, ki lovon, ki gyalog. Nem közvetlenül a hegyeken át, hanem lekerülve Iglónak, Poprádnak. Ez volt a késmárkiak szerencséje, mert amíg a lőcseiek csendben vonultak – s úgy vélték: titkokban –, hamar hírül hozták a késmárkiaknak a görgőiek, létánfalvaiak, hogy zúdul ám rájuk nemsokára Lőcse bősz hada!
A késmárkiak csapot, papot, piacot, szekeret otthagyva ástak árkot, dobálták a sáncot, emeltek újabb falat az érkezők ellen. Mire a lőcseiek loppal megérkeztek a kutyafalvi rétre, a késmárki polgárok már ott hemzsegtek a sáncok árkaiban, s nyíllal, puskával, ágyúgolyóbissal fogadták a gyanútlanokat.
Nagy lett a riadalom. A lőcseiek vitézül támadtak, a késmárkiak még vitézebbül védekeztek. Napokig tartott a harc, egyik fél sem tágított a helyéről. A negyedik napon azonban kétségbeesetten futottak az ágyúknál tevékenykedő lakatosok, kovácsok, molnárok a főbíróhoz:
- Főbíró uram, nincs több golyóbisunk! Puskaporunk volna, ágyúgolyónk nincsen.
- Készítsetek kartácsot, kőgolyót!
- Az is mind elfogyott, kilőttük mindet. Ha a lőcseiek ezt megorrontják, levágnak bennünket. Pedig talán még csak egy napig kellene, hogy kitartsunk, sokan elvéreztek, hazavonulnának!
Tanácstalanul nézett körül a tanácsbelieken. Odakinn, messze a réten, a kertek alatt lassan elhalkult az ágyúdörgés, puskadurranás. Nyolc ágyújok volt a késmárkiaknak, még egy sem repedt meg, csak töltésre vált.
Ekkor emelkedett föl a legfiatalabb tanácstag, a főjegyző fia, Loysch Edmund; híres furfangos, találatos eszű:
- Segítünk azonnal, már ki is találtam. Lesz jó lövedékünk!
- Milyen hadiszerrel?
- A város nevével!
- No hiszen – húzódott savanyú mosolyra a főbíró szája –, ugyan meg fog ijedni Lőcse, ha elkiáltod: Késmárk!
Loysch Edmund legyintett, nem is felelt erre. Folytatta nyugodtan:
- Szekereket kérek, jól húzó lovakat, felmegyünk a hegye Bergh Andreással és Kuszmann Ábrahámmal.
Egykettőre készen állott minden. Ahogy elzörögtek, úgy rohantak vissza néhány óra múlta. Meg sem állottak a városháza előtt, szágudtak irammal az ágyús sáncok iránt. Puskapor és golyó, fojtás, tüzes kanóc! Durr! – dörrent az ágyú, fekete füst lepte a rétet, a sáncot s az ágyúsok képét.
A lőcseiek azt hitték, már-már seregük győzött, puskaporuk fogyott el a késmárkiaknak, s íme, mi történt, a harci lendület új erőre kapott, a vastarackok fürgén köpködték az ágyúgolyókat. Különleges golyók, ijesztőek, furcsák. Akiket főbe kólintottak, fel is fordult az, de rögtön szét is fröccsent rajta a golyó, mázzal kente be, fülét, száját, orrát fehér kentetekkel tömte tele. Se látni, se lélegzeni nem bírtak. Amellett minden golyó erősen illatozott, mintha a pokol fenekkéről küldték volna föl az ördögök. Fehér ördögök.
A lőcseiek döbbenten hátráltak. A késmárkiak valami új csellel, rettentő hadiszerrel élnek! S a szájuk tömött, szemük vakított harcosok visszavonulót fúvattak, hazafelé menést doboltattak. A késmárkiak pedig csak küldték feléjük az átkos golyókat, tömött, büdös kartácsokat, ameddig csak bírták.
Aztán abbahagyták. A lőcseiek már ott tolongtak kárvallottan a verbói hídnál.
Loysch Edmund még egy búcsúüdvözletet röpített az illatos golyóbissal a lőcseiekre, aztán nevetve fordította lőporfüsttől feketült arcát a városbíró felé:
- Ugye, mondtam, hogy Késmárk nevével kergetjük el őket?! Kémény sajtgolyókkal! Mert hiszen tudjuk, hogy ősöktől öröklött nevünk, Käsemarkt sajtpiacot jelent. Piaci árújával vajmi kevés város harcolt még győzedelmesen! Éppen hat szekérrel volt a juhászoknál!
A főbíró mosolygott is, keseredett is:
- Jól van, jól van, de mit viszünk majd a debreceni vásárra?!

Laszki Albert uram, az utolsó késmárki várúr és lengyel sztaroszta, Laszki Jeromos fia, öröklött várának, Késmárknak ebédlőszobájában egy kopott karszékben ült, vele szemben pedig Rueber János, a várkapitány.
Nagy gondban volt Laszki Albert, elfogyott a pénze. Sok-sok aranyat szórt el a moldvai vajdaságban, hogy ott várat, birtokot szerezzen magának, dús zsákmánnyal térjen haza, s noha ilyetén reménye tetézve teljesült, könnyű kézzel ismét mindenét elszórta, a moldvai vajdaságból semmije se maradt. Az sem sikerült neki, hogy Báthori Istvánnak lengyel királlyá koronáztatását akadályozza meg: Báthori király lett, Laszki Albert pedig száműzött. A Poprád, a Tátra, a Dunajec, Savnik és Késmárk ura gondokba borultan várt jó tanácsot Rueber Jánostól.
Rueber úgy tett, mintha sokáig gondolkozna. Végre kibökte:
- Én zálogba veszem a várat, kegyelmes vajda!
Laszki rábámult:
- Van annyi pénzed?
A várkapitány szerényen mosolygott:
- Néminemű, valamennyi… Negyvenezer ezüstforintot kínálok kölcsönbe a késmárki várért s minden birtokáért.
Laszki Albert felvillanyozódott.
- Az kevés. Hiszen a vár egy kolostorra s egy templomra épült. Isten angyalai szállongják körül, ez máris csupa áldás!
Rueben legyintett:
- Igen, de a késmárki várúr örökké vívódik Késmárk városával, polgárságával, számítsd az ellentéteket s a borstörést is bele. A polgárok sohasem kedvelték a várurakat itt!
- Jó, számítsd emitt az angyalokat, amott a városbírót, többet ér az angyal. Mit adsz végre is?
- Kétezerrel többet. Városbíró nélkül, az összes angyallal!
Laszki elfogadta, de Rueber csak a felét fizette ki, nem volt annyi pénze, megakadt a fizetésben. De úgy látszik, az angyalok s a címerbeli oroszlánok mégis segítettek, mert egy szép napon a gazdag Thököly Sebestyén jelentkezett vevőként. Egymásra találtak. Thököly uram – nagyszombati borkereskedő – valami szép várat, tisztes birtokot keresett, távol a töröktől, még Bécstől is távol, s meg is találta ezt Késmárk várában.
Megvette Késmárk várának zálogjogát a várkapitánytól. Adta a kapitány, hogyne adta volna, de baráti körben azt is hozzáfűzte:
- Minek egy jámbor borkereskedőnek ekkora várkastély, hiszen sem kardja, sem pajzsa, sem harci dicsősége! Talán tornajátékokat fog rendezni a várban, s játékkatonákkal tömi meg a bástyát?
Mosolygott azonban Thököly Sebestyén is. Házasság révén olyan előkelő famíliákkal keveredett rokonságba, hgoy neki magának már semmi szüksége sem volt kardra, pajzsra, vértre: harcoltak volt a rokonok, a Dóczyak, a Forgáchok, a Nyáryak éppen eleget, a Thökölyek ősei helyett is!
Várt egy ideig Thököly Sebestyén, de tudta, hogy előbb-utóbb Laszki Albert is jelentkezik nála. Jelentkezett is. Némi kölcsönért, azaz sokezer aranyért.
- Megadom, elhozom három év múlva! – fogadkozott Laszki Jeromos.
De nem hozta meg. Zálogjog, vár, birtok, a Poprád folyó, erdő: mind a Thököly Sebestyén zsebébe vándorolt. Így került Késmárk várkastélya a Thökölyek kezébe, ők szépítették meg. A mai formáját ők adták a várnak.
Laszki Albert eltűnt a kölcsönpénzzel messzi külországban, ott halt meg, nyomorban.
Késmárk meg felfénylett.
Vajh’ gondolta-e egyszer Thököly Sebestyén, hogy dédunokája már fejedelem lesz, kit kuruc királynak is fognak nevezni?
Lobogott a zászló Késmárk vára tornyán a híres címerrel, a kardot forgató oroszlánokkal, amíg Thököly Imre napja le nem bukott, s tengerbe nem süllyedt lenn, Nikodémiában, a török tengerbe.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra