Egyed Emese: Ébredés

Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet,
ahol születtünk, és ahol a fű
szálai nagyapáink szívéből nőnek
napfény és kaszák elé, hű
szent László király halványodó képét
végig a régi székely templomokban,
nem tudjuk nem szeretni hazáink,
patakjain és rengetegeink,
mindent, bár limlom, s mindent,
ami érték…

Látjuk hűségünk százszor megtoroltan
a csángó kislány meggyengült szaván,
a sokezer kivándorolt családon
(kit a halál vitt el, kit a vonat),
Bálványos szétmállott várfalain,
s a rémálmokon, ahová bezárom,
akárcsak te, sok hétköznapomat.

Az ébredés? Megérted azután.
Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak,
s mivé lettek a hajthatatlanok.
Ha nem vállalod, és ha vállalod,
ha nem lelhetnek itt békét a holtak
s az élők sem, ha belefáradok,
s te is, ő is, abba, hogy elomolnak
reggelre mind kilátótornyaink:

majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk,
s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz
és elfelejtjük, mint kamaszszerelmünk,
ezt a közös bút-bajt… És aki vesz
annyi fáradságot, hogy visszatérjen:
semmit sem ért a gyér nyomok fölött!
Gyűlölni sem tudja majd ezt a földet:
hallgatni fog. Mert csöndet örökölt.

Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok,
borókaágak, gyapjas jegenyék,
hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok,
hogy hitünket-vérünket ne vegyék.
Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten:
akaratunk, erőnk nem végtelen.
Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten,
hogy életet, nem pusztulást terem.