Oláh János: Szabadság

Saláta-tankönyvek Lapjai közt raboskodott
szeptembertől júniusig
Sztálin és Rákosi idézetekben zárva.
Mindenki róla beszélt, de nekem
fogalmam se volt, ki az,
s végképp nem tudtam, minek nevezzem,
ha egyszer – fennállt a veszélye ennek is –
valóban szólnom kell majd hozzá.
Az igazi nevét – mert mit jelent az,
hogy szabadság? – túlontúl frivolnak találtam.
Ki is lehet voltaképp ő?
Ezt kénytelen voltam teljes egészében
a képzeletre bízni.
A nyár lehet, gondoltam,
amely fölsebzi talpamat,
az izzó tarló,
vagy a vadvizi cikázás a csíkot rejtő
kardélű sás között a fűzkosárral,
a föld, a víz, a nap talánya,
a szemem láttára meggyalázott asszonyok,
dicséret és fenyítés kagylómély börtöne,
minden,
amit gyerekét sirató gyűrött-öreg arcként
a föld kivallott,
és az olajos tankok lánctalpnyoma
örvénylő zokogássá rántott össze,
igen, az elhasznált sátorponyva-ég,
amit kés hasít fel,
a golyópergette vakolat sava,
mikor a szemedbe verődik,
és mindent, mindent kiolt.