Rónay György: Gyászének Réti József halálára

Ezt a hangot se halljuk, feleim, soha többé.
Legalábbis élő valóságában soha már.
A tű a forgó lemezről, és a lélek
lemezéről az emlék fölidézheti még
egy ideig. Aztán a lemezek
elkopnak, összetörnek, és a lélek is
előbb-utóbb kialszik. Itt vagyunk.

Én is, aki láttam e pálya diadalmas
fölszárnyalását, s láttam annyi cselszövény,
rosszindulat, gúny, alattomos gáncsvetés közt
ívelni mind fénylőbben fölfelé (mert
nem a sikernek élt, hanem a múló pillant
varázsában az állandónak, ami, lévén
igazság, megmarad) – így vagyok én is:
por és hamu, noha túléltem őt,
őrizni még egy ideig, ki volt, e hangot
(mert személy volt, magát mind önpazarlóbb
megtestesítésekben tékozolva sokká:
egy volt, egyre sugárzóbb, egyre teljesebb) –
de meddig őrzi, feleim, aki hallotta őt,
két-három nemzedék, élő valójában s lemezről?

Pár emberöltő, s adat lesz egy lexikonban:
semmitmondó jelzők; s botorkáló tű egy múzeum
homályában az időmart barázdák
kockázatos öröklétét faggatva egy fakó
bel cantót idéz majd a kései kutatónak
(ha ugyan lesz ilyen), egy elszűkülve fuldokló, kicsit
bizonytalan tenort, a fényes, sosem tévedő helyett.

Mi még, akik hallottuk, feleim, mi még,
akiket, míg hallgattuk őt, többé teremtett
az énekévé szellemült derűs komolyság:
mi még tudjuk, ki volt, mi még a pódiumról
ismertük az Evangelistát, s ez épp úgy soha mással
nem pótolható ismeret, mint amit tőle kaptunk,
hogy, sajnos, velünk múljon el. S ez megmásíthatatlna.

De bármily szomorú, talán mégsem reménytelen.
Valami, talán, mégis megmarad: a Teljesítmény
névtelen érdeme. A kútfejéből itatót
fedi a téli föld már, de él s nem tűr jeget
a Tiszta Forrás.
                        NON OMNES MORIEMUR.