Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében /XVI. rész/

/XVI. rész/

– Kolozsvár –

Kolozsvárról, egyéb hírességei mellett, kevesen tudják, hogy a XVIII. században Erdélynek Csíksomlyó mellett legjelesebb kegyhelye volt. A kultusz hódítása összefügg a kolozsvári jezsuiták nagyarányú lélekgondozásával, amelynek méreteivel és hatásával csak a nagyszombati és kassai házé vetekedhetik. Templomuk (ma piaristáké) Erdély katolikus újjászületésének egyik fő forrása. A jezsuita kollégium nemes versenyre kel a reformátusokéval. Erdély hivatalviselő katolikus köznemessége és polgársága itt nevelkedik. A rendtagok harcolnak az ellenreformáció erdélyi sikéréért, ők egyenjogúsítják a katolicizmust a protestantizmussal: Pázmány módjára áttérítik az arisztokratákat, küzdenek a szakadár románságnak az egyház aklába téréséért.

   A kolozsvári kegykép sorsa jellemzően világít bele az egykorú erdélyi vallási viszonyokba. Történt, hogy Mikolán (Szolnok-Dobokon) a görögkatolikus román templom Mária-képe könnyezni kezdett (1699). Éppen vasas németek táboroztak a faluban, akik álmélkodva szemlélték a csodát. Később gróf Kornis Zsigmond, Erdély későbbi gubernátora, nagy tisztességgel szentbenedeki kastélyába vitette. Jellemző, hogy a képet fegyveresen kellett őrizni, mert sok erdélyi város és főúr, sőt maga a moldvai vajda is meg akarta magának akár erőszakkal is szerezni. Ezer oroszlános tallért ígért érette, hiába. Középkori városok vetélkedtek így a szentek ereklyéiért. A jezsuitáktól megejtett hivatalos vizsgálat a könnyezés csodáját igazolta. Maga a kép a kolozsvári jezsuita templomba került és hamarosan az erdélyi jezsuita kultúrmunka magasztos jelképe lett. Román faluból került Kolozsvárra, ez a jezsuiták uniós törekvéseit jellemzi. Kongregációk ájtatoskodnak, arisztokraták hódolnak a Regnum Marianum szellemében előtte. Magyar, német, román, örmény búcsúsok keresik föl, a kultusz Erdély sajátos katolikus népiségébe sző bele jellegzetes jezsuita-barokk színeket. A kép donátorai és tisztelői között ott találjuk az egész erdélyi katolikus arisztokráciát, így az Andrássy-, Apor-, Bánffy-, Béldy-, Csáky-, Gyulaffy-, Haller-, Jósika-, Kornis-, Mikes-, Nemes-, Teleki-családot. Katonák és polgárok, nemesek és jobbágyok, magyarok és idegenek, kultúrák és rítusok versenyeznek a kegykép tiszteletében. Hogy a kolozsvári kultusz a Jézus Társaságnak mennyire szívügye volt, érdekesen bizonyítja az is, hogy a kegykép egykorú másolatai a rend egyéb hazai templomaiba is átkerültek. Így tudtunkra a székesfehérvári (ma székesegyház) és a győri templomokba (a kép jelenleg a győri orsolyitáknál). E kegyképmásolatok előtt bizonyára az erdélyi jezsuita munka, főleg az unió sikeréért ájtatoskodtak a rendtagok és kongregációkba tömörült hívek. Valami misztikus transszilvánizmus elragadtatott élményét érezzük az egykorú könyvekből, följegyzésekből, emlékekből felidézhető kultuszban.

   Amíg Csíksomlyón a kultusz színmagyar volt, ferencesek irányították, addig a kolozsvári kegyhely Erdély minden katolikus nemzetiségét magához vonzotta, az unitusokat is. A jezsuiták itt Kolozsvárt az Egyház egyetemességét, a népfajok nagy keresztény közösségét hangsúlyozták, tehát az erdélyi gondolattal nagyon rokoneszmét képviseltek. Új katolikus jegyű kultúra alakításán dolgoztak, amelynek gyümölcsei kétségtelenül a magyarság javára értek meg már a XIX., de különösen a XX. század folyamán. Lemérni, hogy Csíksomlyó vagy Kolozsvár jelent-e többet a magyar katolikus kereszténységnek, alig lehet. Csíksomlyó talán valami mélyebbet, örökebbet, misztikusabbat jelent, míg Kolozsvár az urbánus kereszténységet, az egyénibb formákat, a korszerű szellemet jelenti. Mária és Márta jut eszünkbe, mindkettő a legjobb szándékai szerint szolgál az Úrnak.

   Elnézegetjük a templomot, az Erdélyi barokk művészet egyik legszebb alkotását. A főoltár megkapó érdekességgel fejezi ki a dedikációt: Mária megkoronázását. Mária alakját a kegykép képviseli. Ezt koronázza meg a kemény, kardos Mihály arkangyal, a másik oldalon pedig a szelíd Gábriel, aki az Angyali üdvözlet liliomát tartja a kezében. Gyönyörködünk a kegykép művészi és szakrális szépségében, amelyből annyi jámbor lélek könyörgésének, imádságának jóillata árad felénk. A múlt igézetéből azonban lassan a jelenre ébredünk. Zokon ne essék senkinek, de úgy érezzük, úgy tudjuk, hogy a kultusz a XX. században sokat vesztett régi bensőségéből, egyetemességéből. Pedig nagy, a XVIII. század feladataihoz méltó hivatás várakozik most is a kolozsvári kegyhelyre. Elsősorban a katolikus magyarság erősítésére gondolunk. Korunkat kollektív törekvések jellemzik. Ezt a pasztorációnak is meg kell szívlelnie. Ezen a téren különben az Egyháznak hatalmas hagyományai vannak, csak korszerűen kell megfogalmazni őket. A magyar Kolozsvár és katolikus magyar vidéke a búcsújárás közösségi szellemében új szövetséget köthet egymással, amely mind egyházunknak, mind nemzetünknek páratlan hasznával járhat. A magyar népiségnek egyik megrekedt erdélyi erőforrása elől el kell tehát takarítanunk az akadályokat, hogy újra elárassza a lelkeket.

   Úgy érezzük azonban, hogy a Könnyező Mária kolozsvári szolgái és hívei nagy szolgálatot tennének a szentistváni gondolatnak és benne az erdélyi szellemnek, ha a görögkatolikus románságot a régi jezsuiták módjára ismét sikerülne elvezetni a kegyképhez. Máriapócs példájára és analógiájára gondolunk. A közös vallás egyesítő élménye, a metafizikai sorstudat azonossága egyik színe lehetne annak az erdélyi szivárványhídnak, amelynek össze kell kötnie bennünket román honfitársainkkal. Erdély örök magyar humanizmusa kötelez bennünket. A múlt megszentelt hagyományai és a jövendő nemes feladatai ritka összhangban sürgetik a Könnyező Mária kolozsvári kultuszának jelenünkbe való korszerű újjászületését.