Csanádi Imre: Miniatúrák a Képes Krónikából

                                      Béla herceg és a pomorán

Mikoron Endre, Béla, Levente
Polóniában tenge-lenge,
üzenék pogány pomoránok:
nem adóznak lengyel Miskának;
víjanak meg a fejedelmek,
győzzön Miska, ismég fizetnek. –

Megfélemedék lengyelek ura,
gondolni sem mer ilyen alkura,
vad pomoránra, kegyetlen acélra, –
míglen elé áll magyari Béla:

Uram, lengyel Miska, jó herceg,
vínom pogánnyal derogál bezzeg,
vendéged mégis, bujdosó vagyok,
képedben bajt hát vele víhatok. –

Lengyel megörül, pomorán sem bánja,
hosszú láncsát harsogva hányja.

Kapva kap rajta miniátot:
tud ő viadalt, Lajos udvarából!
Pingál B betűt, szép kövérre,
két lovag jó hogy beleférne;
föllevelezi-virágozza,
festi környékét aranyosra.
Felül: egek sűrű kéksége,
alul: föld-e? nyaktörő szakadél-e?

Rúgtat Béla, gyönyörű ménen,
piros-nyergű hámú fehéren;
tüzes-nemes ló tekintetéről,
megtetszik nyaka kevély ívéről.

Páncélos lábát kengyelnek vetve,
rúgtat Béla, paizsnak megette:
nekigörbed, és – láncsa szegbe:
akkorát öklel pogány pomoránon,
hátra hanyatlik az immáron,
nem bírja paizsát, föld felé dől,
sisakos feje kinyaklik a B-ből.
Szép lova meg, a mogyorópej,
kínjában élesen nyihog fel,
csánkján ül, orrát égre vágja,
semmibe kapál két első lába.

Hálát Miska úr sűrűn emleget,
felmagasztalja Béla herceget,
pomorán adót kezébe adja,
örökösévé, vejévé fogadja.
(Megbosszul ezen Endre, Levente,
szalad, felkelvén új-új idegenbe:
atyafiság ide vagy oda,
szájok kererű, – nem is csoda.)

Dicsérje azért, ha-ki nem rest,
bajnok Bélát, a győzedelmest,
és dicsérje, Bélánál feljebb,
ki nyert gyönyörűbb győzedelmet,
késő századok melyet csodálnak:
miniátorát Krónikának,
alább ez egyszer hogy nem adta:
pomorán lovát felágaskodtatta.

                                                   1973