Tűz Tamás: Leonardo
Kimért ösvényeken halad a tágabb
mezők felé, egy pillanatra sem
eresztve el a hármas horgony-ágat,
mit támaszul a tér nyújt csöndesen.
Elandalog a dolgok hű arányán,
lovak szügyén és szárnyaló zenén,
míg erejét a mérték gyeplőszárán
viszi a győzelemre könnyedén.
Hol a valóság több már, mint a játék,
mosolyát az ég sem tagadja meg.
A húsba vág s a hamvas bőr alá lép,
hogy megpezsdül a hallgatag ideg.
Azt hiszi tán, hogy minden csak kísérlet?
Merész lépés a teljesség felé?
Pedig megfogta máris az egészet,
mely végső fokon csak az Istené.
Az a vonal, mit éppen hogy jelez csak,
a mindenségbe tör sólyom gyanánt,
az illanó világra éhesen csap
és foglyul ejti a látóhatárt.
Nem fürge csermely ő, de mint a tenger,
oly nyugtalan: széles partot harap,
sziklákat nyaldos boldog gyötrelemmel,
ösvények tetején táncol a hab.
Ki róná meg, hogy pontos, mint a négyzet
s az igazságot éppúgy kedveli,
akár a jót s a hibátlanul szépet,
ha jókedvében itt-ott megleli.
Az összhang embere: egészen ember,
ahogy a fű is egészen fűszál.
Nyújtózkodik s a többi szűz elemmel
fölfrissülni s józan űrbe száll.
Így úsznak el a fény és árny ködében
az égitestek, fák és zöld halak
egy tünde játék villanásaképpen
a mennyboltozat kárpitja alatt.
Folyók tűnnek elő, hegyek sisakja,
holdakkal vív csatát éles szeme,
míg bárkáján suhan és elringatja
a párás égövek lélekzete.