Sántha György: 1935. május

Jégtrónján aludt a Tűzisten.
Szeme mind hűsebben szikrázott
és lassan mindent elfelejtett,
aki kapált és  aki szántott;

aki nyomorult fázós hitét
csillagok fényén melengette
s most Szervác, Pongrác és Bonifác
tömjénes nevét emlegette.

A hullám, mely még tegnap tavaszt
zengett – táncolt egy délibábost…
és már láttuk is, hogyan nyomul
utána a hideg halálos.

Szibériából indult éjjel,
polyákokat perzselt az útban.
Nem hallott nesz, csak annyi, mintha
Élet s Enyészet csókja cuppan.

A higany, mely kedvesünk lázát
mérte, egyszerre egész ország
dolgozó Ábel-népe fölé
terjesztette ki rémuralmát.

Óriás sáskák hordái a
jeges égig szökkenve törtek
szorosok gránitkapuin át,
fölfalni minden élőzöldet.

S reggel Duna-Tisza gyászába
borult a nagy csatasík csöndje:
szőlő, barack, búza halálát
sirattuk mindnyájan megtörve.

Csak Baján nem sírt: a pincébe
bújt kaján képpel, mint az ördög.
Harácsolt kincsek hordóján ült
és kacajt, bort, tervet összeöntött.