Sajó Sándor: Magyar ének 1925-ben

Uram! Csordultig van már a szívem
Könnyet fakasztó magyar büszkeséggel;
Ne tett próbára vergődésiben,
E büszke gyászból mennyit bírna még el;
Uram! Tudod, hogy bús magyar vagyok,
Örömre szívem mindig félve dobban,
Ha most ily fényben megkápráztatod,
Nem sír-e majd föl késő fájdalomban?

Csodák robognak a világon át
Balatonpartul, Duna-Tisza-tájrul:
Magyarok, hősök, harcos katonák
Vígan dalolnak szomorú halálrul;
Borongó égrül szárnyas angyalok
Felhők párnáin könyökölve nézik:
Katonák, hősök harcos magyarok
Hogy a halált is mily széppé igézik!

Az én népemben ily lélek lakik?
Nagy érzéseknek milyen hevülése?
Ki fejti meg e lélek titkait:
Mi hajtja ily bús megdicsőülésre?
Könnyen csapongó izzó tűzfolyam,
Vagy könnytől terhes zivatar a lelke?
Északról jött-e ilyen zordonan,
Vagy könnyelművé napkelet nevelte?

Én árva népem, büszke magyarom,
Te vérző bokra messze Napkeletnek,
Te hangos jókedv, néma siralom,
De veled érzek, de nagyon szeretlek!
Te élő, vérző hazaszeretet,
Te nagy időknek sírvavigadója,
Hadd csókolom meg véres kezedet
S a vért könnyemmel hadd mossam le róla!

Feledre zúg a harci fergeteg,
Lengnek fölötted hollók és sirályok:
Szemedre húzod ázott süveged
S idők viharját büszke daccal állod;
Így áll a szikla rendületlenül
Vad viharában harsogó haboknak:
Falának mennél több csapás szegül,
Fensége annál tisztább fényt ragyogtat.

Világ! Ismerd meg az én népemet,
E nagy világon nincs hozzá hasonló;
A lelke gyöngéd, kedve permeteg,
S mint rózsa szirma, oly szelíden omló;
A szenvedések hőse ez a nép,
Öröklött sorsa: szomorú alázat,
Fűszál se érzi, hogyha rája lép,
De jaj, ha egyszer hangosra lázad!

Csattognak ott kint villámostorok,
Folyók dagadnak, tölgyszálak kidőlnek;
A vérivó föld kábultan forog
Bús mámorában rettentő időknek;
Mindegy már minden – élet vagy halál!
Földindulás van, földi végítélet,
S a magyar ott van: hős elszántan áll
Halálos ormán önnönvégzetének.

Ott áll, sebzetten, léte csúcsfokán,
Hős részese új világteremtésnek;
Bús ezredévből sarjad látomány,
Kit minden népek álmélkodva nézenk;
Fenséges sorsa: hulló vérivel
Megalapozni világ újulását, –
S a hős munkát, jaj, úgy végezni el,
Hogy őt magát tán megroskadni lássák?

Az áldozatban, bár szent tűzzel ég,
Óh mert a szív is megfárad sokára;
A könnyből, vérből, gyászból már elég!
Már megdöbbent a hősiség csodája…
Túlságos nagy fényt nem bír földi szem
S a szenvedő hit bús kétségben ég el,
Uram, csordultig van már a szívem
Gyászfátylas, könnyes magyar büszkeséggel!

Vagy tégy, nagy Isten, még egy új csodát:
Holt hősök vérét áraszd újra érbe,
Phőnix-madárnak aranybíborát
Egy új, egy boldog magyar nemzedékbe!
Szent heggyé nőjjön minden sírhalom
S hirdesse fennen mind egész világra:
Hogy annyi vér és annyi fájdalom
Most, most ez egyszer mégse volt hiába!