Krúdy Gyula: Magyarok próbája
Mártírkoszorú még nem takarta az oroszlán jegyét a magyarság homlokán, még atlétaállásban maradt a nemzet az elröpített diszkosz után, még búsan és keservesen könyököl a gyászoló szemrehányás talpig gyászos leányzója száz csatát járt hőseinek pillantásaiban: „ezért harcoltunk, ezért véreztünk?” kérdik a fájdalmas szemek, még toporzékol ah arci mén a távoli trombitaszóra – de nem messzi az idő, amikor tisztulni kezd a gondolat, a látás, az érzés és nyugodtan tekintünk körül a pokolban, hová ellenségeink taszítottak. És akkor föleszmélve: átgondoljuk az utolsó tíz esztendő történetét.
Tíz esztendő alatt annyit élt meg Magyarország, mint amennyi élet a régi ezer esztendő históriás könyvébe fért. Voltak szívet magasba ragadó diadalmaink, midőn itthon és a távoli csatamezőkön bizakodva villantak össze a magyar szemek, voltak fejet csüggedésbe hajtó vereségeink, midőn borús orcánkkal kerültük egymás tekintetét, voltak hőseink, akiknek nevét az ágyúdörgésben és a messzi kis falvak csendjében egyforma áhítattal ejtették ki az ajkak, voltak halottaink, akikkel együtt esett el szívünknek kedve, örömünknek taréja a harcmezőn, városaink és falvaink fölött zúgtak a harangok temetésre és feltámadásra, öreg királyunk halálára, új fejedelmünk megkoronázására, kormányzónk jöttére és vereségünk megpecsételésére, a szentekről nevezett ércnyelvek közölték a hegyekkel, fellegekkel, rónaságokkal, hömpölygő folyamokkal, hogy öröme vagy gyásza van Szűz Mária országának, lázasan nyöszörögtünk, mint a beteg gyermek és az első keresztények fénylő homlokával álltunk a Tagadás torz bírái elé; jöttünk rongyokba burkoltan, koldussá alázkodva idegen országok fogolytanyáiról, hogy az imádott hazában búcsúzzunk el életünktől utolsó leheletünkkel és vettük a vándorbotot kezünkbe, hogy bujkálva és átkozódva hagyjuk el országunk határát; kivándorló és hazatérő találkozott a rejtett hegyi ösvényeken, a folyók partjain, a határok háromszínű oszlopainál, örökös jövés-menés volt az életünk, mint a megátkozottaké, miután az első katonavonat elindult Szerbia felé, északi mocsarakban kapta le a kegyetlen fagyos farkas a magyar katona kezét, lábát, felhőkig felpirosló nyugati égboltozat lángja perzselte ki a honvéd szemevilágát, dél felé nyargaló folyókkal vegyült a szikláról csurgó magyar vér, ázsiai mezők bozótjából lőtte nyilát a járvány az alföldi legényre, több földet bejártunk, mint Napóleon obsitosa, daloltunk és sírtunk, üvöltöttünk, mint a szerencsétlenek az őrültek házában, könny beborultunk egy mezítlábas gyermek látásán, vad kacajjal koccintottunk a halálla és hosszú éjszakákon sajgó szívvel sóhajtottunk hazafelé, a bénák alázatosságával álltunk meg rég nem látott házunk küszöbén, majd Szent György terén forgattuk mankóinkat, midőn őrjítő keserűséget öntött a szívünkbe a nyomorúság és az izgató beszéd; egyik városban felgyújtottuk a templomokat, hogy más városban térden csússzunk a vallás küszöbéhez, kiseprűztük a nőket a táborhelyekről, hogy Budapesten epedő szívünket adjuk egy némbernek;elfelejtetünk emberileg gondolkozni, hogy ugyanakkor érzelgős nótákat gajdoljunk, a mindennapi pokolból a kálvária stációkhoz zarándokoltunk; láttunk gazdagságot, amely mámorosan és hivalkodva fetrengett arany szemétdombján és halálos betegség tudatával csillapítottuk szomjúságunkat az öszvérnyomból; jajongva jártunk, mint a zarándokok és gondolkozás nélkül öltünk, hörögve vonszoltuk magunkat hazafelé a csaták alvilágából, hogy itthon ismét lángot fogjunk;esztendőkig sírt ástunk, gödröt gödör mellé és az esti harangszóra nyugodalmas éjszakát kértünk magunknak a jó Istentől;hősök, szentek és emberek voltunk…
Ha majd múlttá válik ez az évtized, hanem Esztergomnál végződik a magyar határ, mint a török hódoltság idejében, ha megszűnik a megbolygatottak jövés-menése, a hontalanok siráma, a láncra vert nemezt jajkiáltása, körülnézünk s látjuk, hogy e legviszontagságosabb korszakban annyit szenvedett ez az egy nemzedék, mint a magyarság ezer esztendő alatt. Ez évekből keletkezett sírkeresztek alatt feküsznek a sokat próbált magyarok.
1920