Gál Éva Emese: Hazátlanok millecentenáriuma

A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,
akinek hazája nem lesz soha,
aki sötétbe született magyarnak,

hogy árnyától éljen a glória?
Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,
ha úgy érzi: elhagyta a haza?

Készen kapott határt és veszteséget.
A történelem vádlottként örök,
mert megteremti ezt az ellentétet

a haza és a hazátlan között.
A vonzódás a fényhez örök kényszer,
rációt győznek érte ösztönök,

hogy leszámoljanak a vaksötéttel,
hiszen minden élni, látni akar!
Otthont teremtve küzdeni a véggel.

Másként nincs élet, ember és magyar.
És mi, mintha már csak sötétből látnánk
a fényt, ami árnyékába takar,

többletként éljük a haza hiányát:
mert ami nincs, lehet a végtelen,
s egy nyelvében élő világ hazáját

őrzi bennünk a boldog értelem.
De nyelvében egy világ meddig élhet,
ha nincs földje ahhoz, amit terem?

Meddig lehet a fény árnyéka élet?
Meddig ad otthont hitünknek az ég,
s mikor jön el a nap, mikor a fénynek

s árnyéknak közös hona lesz a vég?