Diószeghy Dezső: Magyar mese

A magyar egy büszke, jószívű óriás,
Ki leverve is óriás maradt.
Ki ezer éve vérzett mindig másért
A véráztatta Kárpátok alatt.
Ha béke volt, úgy fáradt, vérző karjára
Szép szóval fontak nehéz rabigát,
Csak tűrte lassan és mosolyogva nézte
A törpe népek csenevész hadát.

Tudta, – ha egyszer megmozdul – haragjában
A félvilág bele fog rengeni,
Csak várt… Letörte a bilincs? Vagy fáradt volt…?
Örültek néki ellenségei.
Cikázó haragja ha lángolt, az ég is
Sápadtan félve bele remegett.
De ha kérték, a szívét is odaadta
Kihasználták a hitvány emberek.

Idegeneknek a magyar hon Kánaán volt
A magyar faj meg hordta az igát,
Ha véres volt a válla a sok tehertől
Úgy kezébe nyomták a régi bibliát,
Szelíden tűrte tovább a kínzó terhet
És fogyott a fajtája szótlanul
Mikor nézte kiválasztott vitéz népét
Odafent búsan könnyezett az Úr.

Ha halni kellett, úgy mindenütt elől járt
Halálában is mászta a falat,
Valahol egy nádfedeles rozzant kunyhó
Bús asszonyával egyedül maradt.
Egyre több ház maradt gazda nélkül
A birtok is lassan urat cserélt
Sírt a magyar föld, mikor gazdája helyett
Ravasz idegen fogta az ekét.

Pusztult a magyar, kínjában egymást marta
De jöttek mélyen látó dalnokok,
Kik kiáltották: pusztul a magyar érték
A határoknál éhes farkasok
Belől a magyar vagyonát, szavát, földjét
Kalmárok, ellenségek és csalók
Pusztítják, meglopják ezeréves álmát
S magyarokkal mennek messze a hajók.

Minden világrész adott egy darab földet
Csak ősi földjén nem jutott kenyér,
Melynek rögjéhez a faji jog fűzte,
Hol minden rögöt megszentelt a vér.
Ősei csontjai porladnak a földben
A mezők felett a magyar délibáb
S a magyar temetők, mik álomra hívják
A nagyra tört és elbukott fiát,

Ébredj magyar! Európában új idők
Karja törte szét a határokat,
Sok fiad tért vissza a régi hazához
Kik évekig hordták a láncokat,
Akik bilincsben is szabadok voltak
Letiporva tudtak lenni nagyok,
Látnátok a régi várost s Erdély földjét,
Ha mi nem vagyunk igaz magyarok.

Mi álltunk magunkért s értetek a poszton
És megmutattuk a magyar erőt,
Fogyott az éltünk és elillantak az évek
Mi megöregedtünk idő előtt.
De hű pásztorai maradtunk a népnek
Jövőnket elvitte az áradás
Most itt állunk őszülő hajjal a fejünkön
De lelkünkben tiszta a számadás.

Ha egy-két gyáva kihullott a sorból
Hitet cserélt és belénk tőrt döfött,
Tartottuk a mellünk, mely száz sebből vérzett
Most itt vannak újra sorain között.
Hangosan örvendezve nevetnek rajtunk
Hogy nekünk megint nem jár ki a juss
A visszatértek közt mindenki egyenlő
Nem az anya érez: csak a paragrafus.

Csak úgy lesz jövőnk, úgy várhatunk igaz hittel
Ha kalásszá is érik a vetés,
Sziklaként álljunk, mint szétbonthatatlan egység
Úgy lesz való az újjászületés.
Ne késsünk mi sem, az idők tengerében
Egy percnyi késés századokat jelent.
Hogy várhatunk mi ígéretteljes jövőt
Ha ma gyáván lekéssük a jelent.

Ébredj magyar! Európában új idők
Vihara zeng ébredő riadót
Dobbanjon a szívünk és jövőnkért, ha kell
A halállal váltsuk meg az adót.
Forrjunk eggyé, erős sziklafalként álljunk
Mert ha nem, úgy egy szálig elveszünk
Ezt kívánja tőlünk a magyar jövendő
Ezt kívánja magyar nemzetünk.

Adja mindenki örömmel a hazának
Ki a szívét, ki meg az eszét,
Szolgáljon híven szolga, paraszt, miniszter,
Mint az anyát szeresse nemeztét.
A nemzet is legyen szerető védő anyja
Hajoljon hozzá értse meg szavát,
Csak úgy állhatunk a népek tengerében
Ha megértjük az idők diadalát.

Legyen diadalunk: a belső honfoglalás
Magyarként égjen, – minden magyar szíve,
A Kárpátok hívnak a román határról
Legyen a magyarnak acélhite,
Hogy együtt leszünk még lehullnak a láncok
A magyar megkapja ősi jogát
Mit vérrel szerzett a népek tengerében.
És nem járjuk tovább a Golgotát.