Takáts Sándor: A hazai török hegedősök

Másfél századig tartott már a hódoltsági élet, mikor a végzet siető nyila a szarvára fogyott holdat is elérte. Aztán néhány év alatt vége lett mindennek. A császári hadak kiirtották a hazai törökséget, s elpusztították mindazt, amit a törökök nálunk másfél század alatt teremtettek. A végbeli élet ezernyi emléke – napsugarai a lefolyt vészes időknek –, mint a hegyek párája eltűnt. Kinek fájt, kinek nem fájt. Hiszen csak később jöttek rá a mieink, hogy a török kiűzésével nem kisebbedett rajtuk az iga, csak nagyobbodott. Szóval, ösztövérül állt a sorsunk.

    Bizonyos dolog, hogy a hazai törökség kiirtásával sok jó emberünket vesztettük; sok gyámoltól megfosztattunk. Hiszen oly hosszú idő alatt nagyon egymáshoz törődtünk. Török utazóktól tudjuk, hazai levelezésünkből értjük, hogy a hazai török végbeliek a XVII. században már magyar ruhában jártak, magyarul is beszéltek, és magyar neveket is vettek fel. Aztán úgy éltek a magyar szokásokkal, mintha született magyarok lettek volna! Nem akadt magyar vitéz, akinek török barátjai nem voltak. Még a törökség legnagyobb ellensége: Zrínyi, a költő is dicsekszik török varáraival. S hányan akadtak a mieink között olyanok, mint Keczer Menyhért, aki a derék Huszain bégről írva, hagyta nekünk: „Ha lehetnek, az szívében rekesztené az magyart. Én senkit ki nem veszek magunk közül, de ha tíz olyan ember volna közöttünk, mint Huszain, nem aludnék mindenkor jó álmot az német!”

    Velünk barátkozó, nemzeti küzdelmeinket támogató, szokásainkkal élő, nyelvünket beszélő nép pusztult el a hódoltság fölmentésével. S vele együtt elpusztult az a sajátos kultúra, amit másfél évszázad alatt nálunk teremtett. Kő kövön nem maradt a török végházakból. A XVII. század végén készült összeírások a tulipános, jácintos, rózsás, gyümölcsös török kerteknek már csak puszta helyeit emlegetik! A hazai törökség vitézi dalai, bűbájos virágénekei, a háfizok győzelmi szurái, a hegedősök és lantosok dalai, mind, mind elpusztultak. Szóval, amit a hazai török irodalom másfél századon át teremtett, az majdnem teljesen és örökre elveszett.

    Balassi Bálint néhány fordítása, egyik-másik elbeszélő költeményünknek török forrásokból merített részei az összes, ami reánk maradt. Pedig a hazai törökök zene- és énekkedvelő nép voltak. Lantosaik és hegedőseik föl és alá jártak a török végházakban, s vonták a szép nótát, és énekelgettek hozzá. Harcra induló vitézeik a jó hangú háfizok szuráin lelkesültek, s a török síposok (tárogatósok) lelkesítő zenéje mellett küzdöttek. Nem volt hazai török végház vagy palánk, amelynek kapuin versek nem örökítették meg a hősük emlékét. A medreszek, a mecsetek és a karavánszerájok sem nélkülözték a verses fölírásokat. A magyar végbeli vitézek leveleiből tudjuk, hogy a budai basák legtöbbjének tetteit török és magyar verses elbeszélések örökítették meg. A nagy Musztafáról szóló éneket még Szamosközy is fölemlíti, sőt idézi belőle azt a szép részletet, mikor Musztafa basa Buda romjain siránkozik. Ajakihoz Ali basáról magyar nyelvű verses elbeszélés maradt reánk, amelynek anyagát híven megtaláljuk a török történetírók följegyzéseiben. Az egri magyar vitézekről szóló török énekek még a XVII. században is széltében ismeretesek voltak. A nálunk utazó Evlia cselebi reánk is hagyta az egyiknek refrénjét. Mikor a császári hadak 1596-ban elfoglalták Hatvant, a vallonok (a mai belgák ősei) irtóztató kegyetlenséggel gyilkolták le az elfogott török nőket és gyermekeket. A hatvani palánkot vitézül védő bég is fogságba esvén, török szokás szerint leborult a fővezér előtt. S Miksa főherceg úgy rúgta őt arcon, hogy a száján és orrán ömlött a vér. Ezt a hatvani dolgot is több török vers örökítette meg, s Eger lefoglalásakor is ezt énekelték a török vitézek. A törökökkel szomszédos magyar vitézek leveleiből tudjuk, hogy ha vitéz módra harcoltak, a törökök versekben dicsőítették őket. Ha pedig veszteg ültek, s nem támadtak, gúnyos versekkel csúfolták őket. Darabos Miklós légrádi kapitány írja például 1677-ben, hogy a vitézekkel Balog Gáspár uram Kanizsa ellen indult, „mivel nem szenvedhetnénk a törökök számtalan csúfjait, kiket ugyan énekben foglaltak, hogy semmit nem mernénk próbálni”!

    Tudott dolog, hogy a vitéz Ali és Szinán basáról több magyar verses munka maradt ránk, s még több elveszett. Ez utóbbi budai basa vitézi tornán kívül a zenének is nagy barátja volt. Tábori dalát a magyarok is ismerték, s ha igaz a kései följegyzés, úgy a győri muzsikusok még két századdal később is ismerték Szinán basa dalát. Bizonyára magyaros lehetett ez. Máskülönben nemigen vonták volna muzsikusaink.

    Ilyen és efféle adat elég sok akad a végbeli vitézek levelezésében. Bizonysággal szolgálnak ezek arra is, hogy a megmagyarosodott török végbeliek magyar verseket is költöttek. A kanizsai törökökről például határozottan tudjuk, hogy magyar versszerzők is voltak.

    Ha a török és a magyar virágéneket összehasonlítjuk, a közös vonásokat leletetlen észre nem vennünk. Az édes méznél édesebb hang, a naiv báj, a mély érzés s olykor a pajzán humor jellemzi mindkettőt. A török és a magyar virágénekekben egyformán a darumadár a „postillon d’amour”. Mind a török, mind a magyar virágénekekben ugyanazok a virágok szerepelnek, s mindkettőjükben a rózsáé a főszerep. Hogy a vitézi énekeket is egyformára ütötték, mondanunk sem kell.

    Nincs ebben semmi különös. Hiszen a magyar és a török végbeliek ugyanazon szokással éltek. Aztán jól tudjuk, hogy a mi elfogott hegedőseink, lantosaink, énekmondóink a törököknek szolgáltak mesterségükkel. A mieink meg a csatában szerzett török hegedősökkel mulattatták magukat. A magyar urak leveleiben nemegyszer olvashatjuk, hogy rab török muzsikásaik a hegedők és hárfák idegeiből andalító hangokat csaltak ki, s szépen énekelgettek nekik.

    A XVI. században még bőséggel voltak lantosaink, a végbeli élet hanyatlásával azonban számuk mindinkább fogyott. A XVII. században már igen ösztövérül állottunk a muzsikások dolgában. Nemhiába írta e század végén Czobor Ádám: „Szűk mostani időben az énekes: amineműt kap az ember, olyannal kell magát és magáét vigasztaltatni.”

    A hegedősöknek és az énekeseknek szűk volta okozta, hogy a XVII. században napirenden volt az efféle ember elszöktetése, elcsalogatása és erőszakkal való elvivése. A főurak levelei gyakran ejtenek az ilyesmiről szót. Széchy Dénes Írja például 1634-ben Batthyány Ádámnak, aki Tomasko nevű hegedősét követelte vissza: „Soha őt nem ismertem, s hozzám nem hitegette. Kegyelmed otthon nem létében tántorodott ide Kőszegre.” Majd elmondja, hogy az idegen országból való Tomasko bal kezét kificamította, s hegedőt nem vehet a kezébe. De ő (Széchy) nagy odaadással gyógyítgatja, „hogy tudjon azután is az ő hegedős mesterségével kedvesen szolgálni”!

    Az 1648-ban Széchy Katalin asszony panaszkodik amiatt, hogy Latkóczi Nagy György erőszakkal elragadta a hegedősét. Valamivel később (1650-ben) Ostrosy Miklós uram írja Batthyány Ádámnak: „Egy hegedősöm Ludánról hír nélkül elmenvén, általment a Dunán, s úgy értettem, hogy kegyelmed becsületes udvarában legyen. Szeretettel kérem kegyelmedet, mint jóakaró uramat, méltóztassék kegyelemd kibocsátani udvarából, hogy jöjjön vissza régi helyére s az apjához. Gyermekségtül fogva neveltük fel.”

    Az efféle adat kétségtelenül bizonyítja, hogy a mieink a XVII. században nehezen szerezték a hegedősöket, s ha ilyenekre szert tehettek, nem egykönnyen bocsátották más kézre. De hát hol is szerezték a hegedősöket? Nem nehéz rá felelnünk. A török végházakban még a XVII. században is szép számmal voltak a hegedősök és a másféle muzsikások. A mieink tehát tőlük szerezték az efféle embert, mégpedig harcon vagy békés egyezségen. E kor csatajelentéseiben gyakran olvashatjuk, hogy a mieink török lantosokat és hegedősöket fogtak, s velök ugyancsak muzsikáltatták magukat. Az sem ritka est, hogy egyik-másik főurunk drága fegyverekért, játékos órákért vásárol a török szomszédaitól lantost vagy hegedőst.

    Bessenyey István kiskomáromi kapitány például 1639-ben a kanizsai alajbéggel levelezget, hogy Batthyány Ádámnak muzsikusokat szerezzen. Az alajbég a muzsikásokért aranyos puskákat kért.

    Nem lesz érdektelen fölemlítenünk, hogy a sarchordó török rabok gyakran muzsikaszerszámot hoztak a mieinknek váltság fejében. Az is érdekes jelenség, hogy a törökök a magyar rabnőket zenére oktatták. Az 1652. évben például Keglevics Péter vicegenerális írja: „Két leány szabadult Kanizsáról. A kecskei leányt a törökök muzsikára tanították, lantosságra, és mint onnand írják, árfára; de azt nem hiszem. Valami más muzsikának kell lenni. Ezt Eördögh uram írja énnekem Egerszegre…”

    Apró törmelék ez a hazai törökség kultúrájának tarlójáról. A levéltárainkból még sok ilyen kerül majd napvilágra. De bármennyit fedünk is föl belőlük arra sohasem lesz elegendő, hogy a hazai törökök műveltségtemplomát elképzelhetővé tegyük. Nincs mester, aki helyre tudná állítani. Csak sejteni tudjuk, hogy nem utolsó emberek voltak azok, akik a mi földünkben alusszák az örök halál álmát.