Írások Sértő Kálmán költőről

Féja Géza: Egymásután küldi friss tehetségeit a magyar falu

Szabó Pál és Sinka István mellett még egy komoly ígéret híre és írásai jutottak el hozzánk. Sértő Kálmán a neve. Bissén, Baranya megyében béres és gyalog jött fel Pestre, tarsolyában egy nagy verstömeggel, melyek között nagyon figyelemreméltó darabok akadnak. Ady, Vörösmarty és Petőfi csillaga alatt áll, de olykor már egész sajátságosan szép és önálló hang csendül ki a verseiből. Önmagába és egy elhagyott kis faluba zárva fejlődött, vergődött s már ki is tört belőle, már teret és levegőt követel. Hisszük, hogy találkozni fogunk még vele a magyar irodalomban s néhány szép, értékes versét közöljük is. A Halottas ének olyan, mintha régi, ősi ösztönnel faragott falusi fejfák értelme nyílna ki benne. De valami nagyméretű, kristálytiszta, spontán költői világ mozdul, árad, lélegzik a többiekben is.

Szabadság, 1932. május 8.

*

Hatvany Lajos: Felfedeztünk egy új magyar költőt

Adva van Sértő Kálmán parasztlegény, egykor baka, egy honvéd-hadnagy hajdani pucerja, aki tisztjétől, volt középiskolai tanártól, könyveket kapott kölcsönbe. Petőfit, Adyt.

   A pucer megmámorosodott a betűtől. A versek beletapadtak emlékezetébe, a ritmus beszélni kezdett benne, – vesztére maga is verseket kezdett írni. Teleírt néhány füzetrevalót, nem valami gyakorlott kézzel, nem is mindig ortografikusan.

   Amikor szolgálati ideje letelt, Ady Új verseinek ajándékba kapott kötetével tért haza falujába. A füzetek egyre teltek, a legénynek híre ment a faluban. Nem jó híre. Elmondták mindenfélének, csak jónak nem. Szidták, szapulták, gúnyolták a kapa-kasza kerülőt.

   No de Sértő Kálmán nem hiába volt magyar katona. Obsitos baka létére, mégis egy márciusi napon huszárstiklire szánta el magát, gondolt merészet és nagyot, elhatározta, hogy felgyalogol Budapestre. Öt napi járás, mi az egy magyar költőnek? Petőfi is járta az országutakat.

   Sértő Kálmán, tehát búcsút se mondva a kapufélfának, hűvös hódarás időben, egy szál ruhában, krajcártalanul, de annál nagyobb elszánással vágott neki az útnak, zsebében az Ady könyvvel, a címlapján, a kiadó rejtelmes nevével: Franklin Kiadó Vállalat.

   Ez a cégjelzés indította el költői szárnyalású logikáját: Aki verset ír – az költő, én verseket írok – tehát költő vagyok – a költők verseit kiadók adják ki, – tehát a verseimet kiadó fogja kiadni, alighanem az a Franklin vállalat, mely valamikor Adynak első kötetét is kiadta.

   Árokban-fészerben töltött öt éjszaka és öt napi csatangolás után, átfázva, kiéhezve, mert a vándorlegény csak imitt-amott, ritkán kapott a falusi néptől a mai drága világban egy-egy falat kenyeret, – Sértő végre megpillantotta messziről Budának távoli, kéklő hegyeit, Pestnek barna füstjét s a kora tavaszi, hideg napsütésben messzire fehérlő házait. Amikor a főváros jelképes figurája a rendőr is feltűnt a láthatáron, Sértő odaállt eléje, fölcsapta előtte az Ady-könyvet s rámutatott annak belső címlapjára, – azért, hogy ő a Franklin kiadóvállalatot keresi.

   A rendőr, aki irodalmi kérdésekben nem jártas, mindazonáltal tudott róla, hogy valami ilyen különös épület van az Egyetem utcában. Aki elért Bisse községből Pestre, csak rá kell bízni, hogy elérjen a város széléről az Egyetem utcába.

   Sértő el is ért oda, be is kopogtatott a hivatal ajtaján: Itt vagyok, költő vagyok, verseket hoztam.

   Máris nyújtotta a füzetet a pult mögött álló úriember felé, aki azonban nem nagyon kapott az árun. De azért megbámulták a szép szál szőke legényt, aki öt napi kutyagolás után is frissen állt a pesti bolt ajtajában s vigyázz-állásban, tengerszürke, szúró két szemét előrefeszítve, katonásan, combhoz tapasztott tenyérrel magyarázta, hogy ő ugyan költőnek jött föl a városba s azt szeretné, hogy a kötetét adják ki, de nem azért, mintha kötészetből akarna megélni, hanem igenis azért, mert úgy érzi, hogy egynémely mondanivalója volna a világ számára… egyébként nem fél a munkától, elmenne akár kubikusnak is, csak valami dolgot adjanak neki.

   Az urak összesúgnak, tanakszanak, ilyen még nem volt, amióta a világ áll, hogy egy költő nem előleget kér, hanem munkát!!!

   Az egyik jóakaratú direktor forgatni kezdte a füzeteket, feltűnt neki, hogy a fiú tehetségre gyanús. Megkínálta pár napra való szállással, koszttal, aztán elküldözgette fölfedezettjét a különböző nagy lapok kritikusaihoz és riportereihez.

   Mindenütt akadt, aki jó szóval traktálja a poétát, de a lapok bennfentesei nem ettek gombát, hogy ingyen munkát végezzenek, már pedig a külön cikket vagy riportot nem fizetik – nincs remény, nincs bíztatás, Sértő mehet megint vissza ahonnét jött, – falujába! Távozása előtt valaki azt a tanácsot adta neki, hogy próbáljon szerencsét annál a kiérdemesült írogatónál, aki most e cikket diktálja gépbe.

Így ismertem meg Sértő Kálmánt, aki hozzám jött, nálam hagyta füzeteit, aztán betarisznyált némi elemózsiát s néhány könyvet, hogy ismét elinduljon hazafelé, természetes, hogy gyalogosan, mert a vonatjegy árát mint poétához illik, inkább félrerakta…

         *

A füzetek azóta nem hagytak békén. Pedig javarészt kiadhatatlan versek, mondjuk ki kereken, klapanciák s ami különösen szemet-fület bántó, Ady-utánzó klapanciák. Mégis, minduntalan kicsillan a fogyatékos strófákból egy-egy jelző, melyben színek szivárványlanak, egy-egy sor, amiből látomásos erő buzog föl:

         Jönnek a tehenek este haza
         S lassan rakódik úton a pata
         Szoros tolongás mozgatja őket
         S rázzák a duzzadt, dús emlőket.

   Nincs az a tudós költő, aki fölvehetné a versenyt Sértő költői ügyefogyottságának érzékletességével, mely a hazatérő tehéncsorda mozgásának és hangjainak képét, a szem- és dobhártya benyomásainak frissességében menti bele az esetlen bűbájú sorokba. Néha egy-egy egész kisdal is kerekedik ceruzája alatt, minden hatástól mentesen, – van pátosza, de humora is!

   Ennek a fiúnak nem szabad elveszni, módot kell neki nyújtani, hogy kiképezze magát s önmagára leljen.

   A füzeteket e célból küldöttem be Féja Géza barátomnak, ki a Márciusi Ifjak egyesületében, vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselővel abban buzgólkodik, persze sikertelenül, hogy a félrevezetett fiatal nemzedéket visszatérítsék a reakciótól, melybe azt tíz év óta a kultúrfölény belenevelte. E célból hetilapot is adnak ki az urak. Alighogy a füzeteket beküldtem, már meg is jelent két Sértő vers a Szabadságban s a versek fölött néhány bíztató sor, melyeket a redaktor a parasztköltőhöz intézett.

   Sértő nem volna költő, ha a nyomdaszagra föl nem neszelt s öt napi gyaloglást sokallott volna az immár előtte földerengő hírnek melengető első, hajnali sugarai felé. Megint csak nyakába vette az országutat, megint megérkezett Pestre, ahol most már a Márciusi Ifjak jóvoltából körük helyiségében kapott fekvőhelyet, lendületes és indulatos politikai prózaírásai jelentek meg lapjukban, hallottam őt beszélni az ifjak vitaestélyén, kész szónok… Mégis úgy látszik, hiába kötöttek egymással egy veszendő magyar poétalélek megmentése érdekében fegyverszünetet, oly különböző világnézetű emberek, mint Zsilinszky, Féja… meg Hatvany, hiába jártak amazok a Népjólétiben, a Parlament folyosóin és hivatalokban, hiába kilincseltek iparosoknál, filmeseknél, színházaknál s még szakszervezetek vezetőinél is… a mi falusi poétánk itt áll, habár csüggedetlenül, mégis lerongyoltan és már-már fáradtan, mindazonáltal váltig hangoztatva, hogy őneki ugyan nem kell senki alamizsnája, ő dolgozni akar, munkát keres… de amint a képviselőházban egy miniszteri ajakról hallottuk: a törvény nem ismeri a munkához való jogot. Azért talán nem ütközik törvénybe, ha azt mondom, hogy: adjanak munkát ennek a talentumos legénynek s bár Sértő még a nehéz testi munkától sem irtózik, orvosok, ügyvédek, bankárok, színidirektorok, lehetőleg olyan munkát adjatok neki, ahol marad valami ideje a tanulásra.

Társadalmunk, 1932. július 23.

         *

Kosztolányi Dezső: Sértő Kálmán

Sértő Kálmán ösztövér füzete hever forgóasztalomon: Falusi pillanat. Úgy érzem, kitűnő barátaim túlontúl elverték a port ezen a született, nagyra hivatott költőn, aki húszesztendős korában a maga hangján, senkihez se hasonlóan, ösztönösen és mégis művésziesen szólal meg, harsány színekkel és érett humorral. a bírálók mentségére szolgál, hogy valamennyien egy félreértés jóhiszemű áldozatai. Inkább a kötet beharangozójára ügyeltek, mint magukra a versekre. Azt hallották, hogy egy őseredeti falusi csodagyermek hadat üzen a városnak, s forradalmasítja a kötészetet. Az ilyen hírverés ellenszenves. Engem is fölbőszít, ha azzal csalogatnak egy hangversenyre, hogy valaki Beethovent az orrával fogja zongorázni. Jó verseket írni mindenképp csoda. Nem kisebb csoda, hogy egy dúsgazdag, világjárt, hat nyelven beszélő földbirtokos jó verseket ír negyven- vagy hatvanéves korában, mint az, hogy egy szegény, iskolázatlan baranyai parasztfiú ír jó verseket húszéves korában. De ez is csoda. Sértő Kálmán mentségére fölhozom, hogy ő mit se tehet a körötte zajgó lármáról. Meglehetősen közönyös is iránta. Éles esze van. Néhányszor beszélgettem vele, de sohase kaptam rajta valami nyegleségen vagy butaságon. Nem kérkedik azzal, hogy a szalonnát többre becsüli a csokoládénál, s azzal sem, hogy nem tudja, mi fán terem a jambus. Az Áldott pillanat című verse oly remekmű, melynek hamarjában nem is lelem párját. Egyáltalán nem „népies” ez, nem „paraszti” vagy „pórias”, hanem maga a lélegző természet, s annyira magyar, hogy olvasása közben nem is erre vagy arra a nagy költőnkre gondolok, hanem a testvérnépek ősi szemléletére, a Kalevelá-ra és a Kullervo énekei-re. Aztán micsoda bátor képei vannak. A nap „aranyzsír sugará”-ról beszél, karácsonykor pedig a kutya szőre „cukros”, a bojtár ostoráról „sugárhalleluja pattan”, a pléh Jézus „hószeplős”. Egyes dallamai feledhetetlenek. Ezt írja: „Menetelő ifjúságom szép lázából írok”. Hittel vallom, hogy ez a sötétszőke, domború homlokú fiatalember az Isten választottja.

Színházi Élet, 1933. március 26.