Sajó Sándor: Mária keserve
Kínok keresztfáján halált halt az Ember,
Jajongva siratják jók és igazak;
Sebzett anyaszívvel, fojtott gyötrelemmel
Mária is ott áll némán, roskatag.
Síró asszonyok közt csak neki nincs könnye,
Búja sincsen másnak olyan, mint neki…
Lelkén megkövült a fájdalmak özönje
S nem mer a keresztre feltekinteni.
Iszonyatra dermed lelkén a valóság,
Elsötétül tőle ez a nagy világ:
Kereszten ha nézi világ Megváltóját,
Ő csak egy láthat: egyszülött fiát!
Méhének gyümölcse – szögekkel átverve,
Vérének szent vére – kínzott, puszta rom…
S ím, panaszra csordul szíve nagy keserve
S ajkán ily szavakba búg a fájdalom:
Isten fia vagy bár, – embernek születtél,
Én szültelek annak: szerető anyád;
Élet sarjad másnak itt e feszületnél,
Én, csak én tekintek haldokolva rád.
Árasztod az üdvöt embermilliókra,
Énnekem, anyádnak, bút tudsz adni csak, –
Lettél Üdvözítő, világ Megváltója,
Csak nekem kell sírnom Golgotád miatt!
Homlokodon kínok verejtéke reszket,
Vérző tövis lett az égő glória;
Kínnal jajdulok föl, látva bús kereszted:
Óh miért is vagy te Istennek fia!
Éltél volna rejtve, énnekem, magadnak,
Egy a milliók közt, mint más, csöndesen,
Ne lennél dicsővé, ne tudnálak nagynak,
Óh de ne látnálak megfeszítve sem!…
– S mind a világ népe Krisztushoz omolhat,
Jajongjanak érte még százannyian:
Fájóbb hangja nincs már földi fájdalomnak,
Mint Mária ajkán ez a szó: fiam!
Ott tördeli egyre: ne tudnálak nagynak,
Óh csak ne látnálak megfeszítve sem! –
S búval, melyre vigaszt csak az égben adnak,
Sír, sír a keresztnél hosszan, csönden…