Lendvai István: Salviati Madonnája
Vándor, ha utad egyszer elviszen
fehér hegyek közt s kék tengervízen
Lussin narancsos szigetére:
Szent Antal templomába térj be
egy fülledt forró délelőtt,
s borulj le ott a Madonna előtt.
Márványfehéren áll egy égi nő
fölötted. Oly gyöngéd, oly friss, minő
hajnalban a kerti lehelet.
Fehéren rejt szűz anyamellet
redős ruhája, s arca mint a méz
és viasz, amint Gyermekére néz.
Pufók a Gyermek, derűs – meztelen
repes anyjához, kapdos fesztelen,
s angyalfejek fölnéznek hárman
kövér örömmel nagyvidáman.
Harsog az oltár zengő örömet,
és a Madonna, égi szent követ,
kinyújtja jobbját, mely finom, fehér
s gyűrűtlen, és szívedhez elér,
mint kis kezét a hercegasszony
kinyújtja, hogy meghódoltasson,
s ha volna kézcsók földöntúli szép,
az illetné meg liliomkezét.
Ó, mozdulat, mely oly nemeshideg,
felséges vétó minden földinek,
határvető a bezárt kertnek!
s mely hűvösen, igézőn ver meg
mindent, mi dúló, borzas, ördögi,
s a kísértő oroszlánt ellöki! – – –
Jöttél bár messze égi táj alól,
s szívedben bármily vad muzsika szól,
oly tiszta lész, mint zsönge bárány,
mint gyermekestéid határán
az első álom, s minden, még mikor
el nem sodort ez óceáni kor.
És fájjon csók és fájjon bármi múlt,
itt minden, minden bánat elcsitul, –
sok régi kis harang kicsendül,
és térdelsz némán, gyermek-szentül,
és sírsz és ujjongsz, s újra benned ég,
mit elvettek, s mit szomjazol: az ég.
Vándor, ha utad egyszer elviszen
fehér hegyek közt s kék tengervízen
Lussin narancsos szigetére:
Szent Antal templomába térj be
egy fülledt forró édes délelőtt,
s gyógyulj meg ott a Madonna előtt.