Mécs László: Menjünk Asszizibe!

Sík Sándornak

Testvér! így élni nem lehet:
szivaccsal járni szív helyett,
mely telve gennyel, förtelemmel.
Fertőző lábod lépni nem mer!
Testvér, tisztulni izibe
menjük Asszizibe!

Ma minden út vériszapos,
új ösvényt senki sem tapos,
minden hidat, mely innen átvisz
Tavaszországba: véres árvíz
alámosott… Jöjj sebtibe,
menjük Asszizibe!

Nem léphetsz át a hidakon,
mert mázsás Szörny ül hátadon,
szíved kivájta undok lába,
léket vet koponyád falába:
vagy nincs velőd, vagy nincs íze,
menjük Asszizibe!

A Kincsvágy, Gőg ül hátadon,
nem léphetsz át a hidakon.
Angyalkönnyűvé finomulni
kell most: s repülni! vagy lehullni.
Ma válogatnod nincs mibe:
menjük Asszizibe!

Hallgasd meg azt a szent zenét:
s lelkedben minden gaz, szemét
virulni kezd és mennydörögve
pokolba fut a Szörny örökre…
Vedd fel a jóság köpenyét,
menjük Asszizibe!

Szegény leszel s alázatos:
élet, halál el nem tapos,
hidat versz bánatóceánon,
sziklán forrást fakaszt a lábnyom:
s ez az öröm zengő vize…
menjük Asszizibe!

Testvéred lesz egész világ:
a farkas vígan rádkiált,
fecskék, virágok rádnevetnek
s főképp: minden emberszíveknek
rejtélyes kulcsát megleled,
aranyló kulcsát megleled…

Így indulunk Assziziből,
nem félünk, hogy egy híd kidől,
szárnyas vidámság, frissült vérünk
visz, míg Tavaszországba érünk…
S mikor megérkezünk oda:
Virágnak plántál egy Csoda…

Ott nem nő csendőr, katona,
sem akasztófa, babona,
se mankó, sem kötélnek kender:
virágnak áll ott minden ember…
Csupán virág lesz, illat-áldott.
– Uram, jöjjön el már országod!