Lázár Vilmos honvédtábornok – feleségének

Arad, 1849. október 5-én, éjjel

           Mindenem e földön, kedves szeretett Máriám!

    A lelkiatya, akinek kezébe letettem vallomásaimat, és akinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja adni neked kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet, amit itt a fogságom alatt használtam. Károlynál fogysz találni egy levelet, kedves arcképeddel, és azonkívül több holmit. Én keresztülvívtam az élet-halál tusáját – meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely éretted fog dobogni utolsó dobbanásáig, és tiszta szerelmem Nálad maradnak. Én nem akarom átkozni a végzetet, nem senkit – a boldogító szerelmedben eltöltött üt év szolgál viaszul, midőn már el kell hagyni a földi pályát.

    Adj gyermekeink mindenikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem, jeléül annak, hogy az, aki becsületesen, tisztán élte át életét, nyugodtan hal meg, ha ártatlan is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben létem tisztább és jobb lett, Te neked, kedves Máriám még egyszer egy utolsó istenhozzádot mondok, és szolgáljon e vallomásom vigaszodul, hogy annak oka, hogy nyugodtan halhatok meg, Te vagy. Felteszem Rólad, Te mindenem, hogy bár méltó fájdalmadat nem lehet csillapítani – mert magamról tudom, hogy nem lehet –, de korlátozni fogod, és azzal bebizonyítod, hogy mily kedves az én emlékem Te neked. Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Lórit, Hermint, Minát, Steinert és Mednyánszkyt, minden jó ösmerőst, barátot és rokont. Csókold meg kedves gyermekeinket, és öleld forrón szerető szívedre nevemben, miként én Téged kedves Máriám, képzeletemben ölellek, és utolsó percig érted dobogó szerelmes szívemre szórítlak.

    Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is hűséges

                                                                 Vilmosod