Kannás Alajos: Hazám

Változat egy témára

1
56fut Az utak mentén lompos tankok
s állig fegyverzett katonák
vártak – még nem kaptak parancsot –
hogy eltiporják a csodát,

a forradalmat, mely kihajtott
a megrekkent posványon át,
emberré mosdatván az arcok
hazug s kétszínű fintorát;

a forradalmat, mely kitárta
a lelkekhez s a nagyvilágba
vezető láncolt kapukat…

A Duna-parton hittől égve,
nem félve járt a város népe
s a fák hullatták lombjukat.

Motyogók, sírók, összetörtek
és idegösszeroppanás,
a terjeszkedő temetőknek
árkában sírok, néma gyász.

Öngyilkosságok, szó is ölhet;
az emberkínzás hivatás,
meg nem született csecsemőket,
s könyörtelen statisztikát

takargatnak a szónokok.
Hogy nem magának dolgozott
a munkás s másoké a gyár

rég nem titok, de mégis egyre
taposni kell csak fej-leszegve,
föl kéne szabadulni már.

Ki talpalattnyi földjén állva
megtartaná, mit megkapott,
kitagosítják más határba
s terelgetik, mint állatot.

Ha önként belépett a pártba,
életnívóról hallhat ott,
bár tudja, fia vacsorára
százszor szárazbabot kapott.

És május elsején – de szép is –
zászlók alatt vonulhat délig;
s a választás népünnepély;

neki nem marad semmi gondja,
egy pártra adható a voksa,
mely ellen senki nem beszél.

Másfél millió kitántorgott…
Lapátolt szenet és havat
s kiharcolván a tisztes sorsot
magyarnak is sok megmaradt.

Ezrekben tiszta eszme bontott
s az újvilági ég alatt
úgy forgatták a tálentomot,
hogy otthon is majd gazdagabb

legyen a falu és város,
hol gyermekéveikben gyászos
vereség volt az aratás.

És ha az új rend hagyta volna,
előbb elkészül a falu tornya,
az Erzsébet-híd és a Vár.

A bér szabott, de nincsen sztrájkjog,
s nem szólhat senki, mért kevés,
csak állva éltetik a pártot
és vastapssal a bölcs vezért,

a nép nagy atyját, kin az átok
úgy látszik nem fog s nincs remény,
hogy majd a sok-sok terv után jobb
s szabad utat kap az egyén.

S mert kell a munka fegyverekre,
mindenki termel versenyezve,
mégsem visz haza addig több pénzt,

míg bombát hajt csak az atom
azért a bölcs néphatalom
mégis jegyeztet békekötvényt.

Retteg egymástól kartárs, elvtárs
s a legjobb munkáskáderek
személyében legtöbbször leprást
látnak halandóbb emberek.

Kinek az apja már feljebb szállt
s tanárként kapott kenyeret,
az „becsapta a munkásosztályt,
megbízni benne nem lehet”.

Gyűlölködés, irigység, fúrás.
Csók helyett feljelentget Júdás,
a vérbér is már kevesebb.

Az öregek csak terhes népség,
az ifjaknak holt szó a részvét
s divatjamúlt a szeretet.

Ez volt a múlt, de ennek vége
– mondták a lelkes magyarok –
most új nemzedék veszi kézbe
s faragja ki a holnapot.

És lelkesedtek lázban égve…
Éreztem, jobb ha hallgatok,
csak mintegy magamnak beszélve
idéztem őt, sosem hallott

költőmet, akit sínre dobtak,
kik megint színre sompolyogtak…:
„Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat…”
Aztán könyörögve hozzátettem,
hogy másmilyen se legyünk.
Ámen.

1956. november 3.