Fáy Ferenc: Missa Hungarica

Emeljük ég felé a holtakat:
a kartalanokat, a lábtalanokat,
a harmatmellű gyermeklányokat,
a gépehagyott munkást, a diákot
– ki a halállal került iskolát –
kis húgaink, öcséink sárga csontját…
S mutassuk fel, kik ott vonultak át
a lángok közt, az októberi csendben:
szép, védtelen, fegyvertelen csapat,
kiknek a méhe új időket hordott
s új holtakat.

A malmok mélyén zúg a kő.
Lisztet-rejtők a zsákok.
Nagy rézüstökben szilva fő.
Szüretre érik az idő.
S vizet dajkál az árok.

Emeljük ég felé a holtakat:
a hangtalanokat, panasztalanokat,
mészfehér hajú aggastyánokat;
a kézfejet, mely soha el nem éri
a testet már, amelytől elszakadt;
a szemeket, a nyelveket, a szívet…
a tejszagú kis ártatlanokat,
kik úgy zuhantak anyjuk lágy öléből
a föld felé – égő kísértetek –
mint szép hitünk, amelyet eltapostak
a győztesek.

A fák közt csípős füst lebeg,
felsír a krumpli szára.
S birsalma-sápadt fellegek
alatt a tó is megremeg,
lúdbőrös lesz a háta.

Emeljük ég felé a holtakat:
az úgy-szeretteket, az elfeledteket,
a hóhérkézzel eltemetteket;
parasztokat, kik megrakott szekérrel,
égő sörényű, reszkető lovak
szemében hoztak hírt az ismeretlen
falul felől, hol kincses álmokat
vigyáz a föld; – s hol most, a tarkaszőttes,
ravasz, titkokkal-terhes őszi rét
vizek fényében őrzi jó fiának
a cvikkerét.

Az égbe, húzó vadludak
tőrélű éke verve.
Lepergő, rozsdás hangjukat
ködök közt bujkáló utak
hordják a végtelenbe.

Emeljük ég felé a holtakat:
az elporladtakat, féregrágottakat,
már annyi éve nem sirattakat,
akik felett nagyöblű évgyűrűket
nevelt a fa. S kikről csak hű szelek
beszélgetnek a csípős alkonyattal,
mikor felszáll a csontjaik felett
az őszikék egysípú siratója…

Lángolj fel ég! – Szikrázzatok szavak!
Hét-rétegű avar alatt keressük
a holtakat.