Csiki Ágnes Mária: De odahaza ég a város

A vastagbetűs felirattal
gyorsan elkelnek a lapok.
És künt esik – mint rendesen, csak
néhány gyűrött levél vacog
az ágakon. Az újság írja:
„Ne várjunk korai csodát.”
De odahaza ég a város,
és folyik még a harc, tovább.

De odahaza ég város,
– a kabátomra csepp terül –
gránát sikolt, halál kering fönt,
– a tejes köszönt messzirül –
a Múzeum kert, ahol játsztam,
lángok világában remeg,
– az utca szélén rikkancs ordít,
sietnek ernyős emberek.

De odahaza ég a város –!
Én nekem semmi nem jutott.
Nem kell falak mögött lapulnom
és szégyellnem, ha megfutok.
Csak tollam van és csak papírom,
egyéb már nem maradt nekem,
nem kell halottat látnom, sírnom
és elkerül a félelem.

Mert odahaza ég a város
és félnek, biztosan tudom,
de messze, a halók nyögése
és sima csönd a papíron.
Pedig oly mindegy most, hogy rímel
a versek bármelyik sora,
mikor kicsorgó élet-színnel
vegyül ma Budapest pora.

Uram, Te tudod gyávaságom,
és hogy velem a két gyerek,
hogy elborzadok egy sebszájon
és hogy kiállni nem merek,
de kuckót bújó gyönge vérem
sem némítja a vádat el:
hogy itt kell tehetetlen élnem,
amíg ott másnak halni kell.

Bonn, 1956. október 25.