Csoóri Sándor: Látomás, fényes nappal

Trianon mindennapos emlékére

Romok, romok.
Kifakult vörös és megfeketedett repkények
a falakon, amerre járok,
s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.
 
A Nagyalföld közepén
egy holló lépeget magányosan,
mint Kanizsai Dorottya
ama régi, hagymázas csatatéren.
 
Mögötte ott zsibong a napsütötte Királyhágó.
Autók, népek és megmámorosodott szénaillat
hordái rohangálnak
a magaslati kanyarokban.
 
S mindent elsodornak, ami volt.
Mindent, ami lehetett volna.
Szent László bíbor, királyi palástja
szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött,
vagy lebeg csak bánatosan,
mint nyár végi ökörnyál.
 
Miféle ország az,
amelyikben ott él egy másik ország is?
Egy másik remegés, egy másik jajszó?
És kísértetként kitagadva
ott bujkál a bükkerdők bokrai között,
a szigorú Körös medrében,
a nők visszatüremkedő mellbimbója mögött,
a szív felé futó, legtitkosabb ösvényeken?
 
Ha kimondhatnám a nevét
ennek a másik országnak,
talán megeredne az eső
és lemosná szemhéjamról a századokat
és járhatnék akár újjászületett szemmel is
otthonosan a hegycsúcsokon
s kiabálhatnék, hogy megvan! hogy újra megvan
a hegyi rét! a zöld barlang! a havasi gyopár!
a nagy omlás alá temetett halott,
ki arcával a föld mélye felé fordulva
várta csak, várta, hogy valaki megszólítsa.