Csécsi Imréné: Háborús időben

A Piac-téren megyek által
Napfényes nyári reggelen.
Egyszerre, mint földből kinőve,
Mellettem egy anyó terem.

Megérint halkan, szinte félve,
Könnycsepp ül homályos szemén.
– Mi baj, jó néni? Mondja bátran!
S remegve megszólal szegény.

„Jaja, galambom, nehéz a szívem,
Andriskám háborúba ment.
Virág volt a sapkájok mellett,
Dalolt az egész regiment.

Sok szép huszár volt a falunkban,
De legszebb az én unokám.
Oh! hogy az az irgalmas Isten
Ilyen bánatot mért ki rám.

Nem lesz-e néki bántódása,
Ha elhagyják a gránicot?
Nem jön-e vissza csonkán, bénán,
Vagy tán azóta már halott?!”

– Hová gondol, jó néni, lelkem!
A háborúban semmi baj,
Édes zene magyar fiúnak
Ágyúdörej és csatazaj.

A háborúban az ellenség,
Az féljen, reszkessen csupán,
Mikor Andris, karddal kezében,
Vágtat a gyáva nép után. –

Körülöttem egy csoport asszony,
Mind könnyeznek, mind áldanak,
Mert mindnek a lelke előtt most
Megjelen egy féltett alak.

Mind hisz a bíztató beszédnek,
Megcsókolják ruhám, kezem.
Ők boldogok e pillanatban,
Csak én sóhajtok nehezen.

Hallasd velünk, jóságos Isten,
Bíztató szódat idelent,
Hogy visszatér a három kedves,
Ki tőlünk háborúba ment!