Tóth Kálmán: Honvéd sírja

Falu végén egy dombtető,
   Rajta nyugszik a temető…
Lágy fakereszt igen alant,
   Alantabb az egyszerű hant.

Sok lány kijár a falubul,
   S a kedves sírján elborul,
Csak egy barna szomorú lány
   Nem térdel senki sírhantján.

Haloványan egyedül áll,
   Mint a letört liliomszál,
Vagy mint magános sírhalom,
   Melyet emelt a fájdalom.

„Letört virág! gyönyörű lány,
   Látom, hogy a kebeled fáj,
Keress írt szűz fájdalmára,
   Borulj kedvesed sírjára.”

„Leborulnék, de nem lehet.
   A sors neki sírt nem emelt.
Mert a honvéd, kit szerettem
   Ott maradt az ütközetben.”