Berecz Károly: Az utolsó huszár

Világosnál… Világosnál
Huszárok könnyeznek,
Sírva sírnak veszedelmén
A magyar nemzetnek.
Átok és sóhajtás között
Hajlik meg a zászló,
Szegény gyalog gazdájára
Búsan nyerít a ló.

Csak egy vén, öreg huszár ül
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Sötét arculatján;
Csak egy vén, öreg huszárnak
Zászlaja lobog még,
Mintha csatajelre várna
És vért szomjúhoznék.

Hej vén huszár, hej vén huszár,
Szállj le már lovadról;
Ármány győzött, muszka győzött,
És német parancsol.
Tépd el, tépd el lobogódat:
Nincs már Magyarország!
Őseinknek szent sírhalmát
Kozákok tapodják.

Hall és lát és feltekint ő
Rabnál keserűbben,
Mintha nézné, tudakozná,
Van-e Isten égben?
Hall és lát és elbúsulván,
Kardját megragadja,
Mintha sors és világ ellen
Csatázni akarna.

„Magyar vagyok s rabbilincset
Nem visel magyar kéz…
Huszár vagyok, zászlójával
A huszár együtt vész.
Áldjon Isten, Magyarország!
Bő nagy kegyelmével,
De verje meg zsarnokodat
Mind a két kezével.”

Villog a kard, piros vér foly,
Meghajlik a zászló,
És haldokló gazdájára
Búsan nyerít egy ló,
S ott fekszik sírján honának,
Mozdulatlan némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Keblén arculatján.