Tömörkény István: Régi szegedi alakok III. rész
/ Játék a vámmal /
1
Förgetegéknek odakint a tanyákon egyéb tennivalóik mellett arról is kell gondoskodniok, hogy mint csaphassák be a vámost. Mióta Szeged ezzel a szomorú kínai fallal körülvette magát, külön tudománnyá vált az, hogy mint lehessen vám alá eső portékát hozni be oly módon, hogy ne kelljen érte fizetni.
Hozzák be a mustot, újbort vagy óbort, ha még akad. Ilyenkor van annak az ideje.
A vámoknál azonban csodálatos módon azt észlelik, hogy a tanya népe a kocsin jőve, ritka egyértelműséggel csak nagy üres hordókat hoz a városba. Ott lötyög a kocsiderékban a nagy idomtalan hordó, látszik, hogy üres. Ha megkopogtatja a vámos, kong.
-Nem termött semmi – szól hátra a kocsiülésből János –, hát eladom a hordót is.
Egyszer aztán eszébe jut egy vámosnak, hogy bedug egy botot a hordóba a lukon. Egy-két araszra bemegy, ott megáll. Halbőr hunyorog a kocsin, bajt sejt. Mi van ebben a hordóban?
Hamarosan beütik az oldalát: ott van a nagy hordóban a borral telet kisebb.
-Hát ez mi? – nevet a vámos.
János szomorúan nyúl a gelebbe a bukszáért, hogy kifizesse a sarcot.
2
Más alkalommal egy közeli János csak úgy gyalogosan jön be a piacra. Kosár van a karján, s kosárban mindenféle vám alá eső dolgok, amiket el akar adni. Kell a pénz nagyon.
A vám előtt megáll, leteszi a kosarat, s leülvén az útszélbe, lehúzza a csizmáit. A bőrfüleket összeköti, belerakja a kosárból a holmit a csizmák szárába, s átveti az egész készséget a vállán. Negédesen lépked el a vám előtt.
-Hoz valamit? – kiáltják rá.
János mutatja az üres kosarat, s halad befelé. Nincs vámolnivaló. Még utána kiáltanak:
-Jobb így, mint mezítláb?
Mosolyog az élcnek, s megcsóválja a fejét: né, milyen hamisak a városi urak. Közben azt gondolja magában, hogy nemcsak az az okos ember, aki tükörből fésülködik.
3
János elővesz otthon egy zsákot, s abba beletesz egy bárányt, hogy azt majd eladja itthon. El is indul, de mielőtt kimenne a tanyából, füttyent a kutyának. Az eb aztán velemegy, s János gyalogszerrel a birkával a halad a város felé.
Ahogy a töltésen túl a kubikgödör közé ér, belemegy egybe János, s az összekötött lábú bárányt kirázza a zsákból a földre.
-No gyere, puli – mondja aztán.
A kutya odamegy, János belelöki a zsákba, s aztán nyugodtan halad a vám felé. Ott megállítják.
-Mi van a zsákban, hé!
-Hát mi volna? – dünnyög Halbőr. – Kutya.
-Kutya? Nem igaz az.
-De pedig igaz – s menni készül.
-Hó, megálljunk. Mutassa.
János leteszi a zsákot a válláról, s kibontja. Az ijedt ebállat nagyhirtelen kiugrott belőle, s vonyítva fut vissza a tanyavilágba. János rettenetesen káromkodik, szalad utána, és szidja a vámost. Ahogy a töltésen túl ér, látja, hogy a kutya nyílegyenesen vágtat hazafelé. Megnyugodva néz utána, aztán lemegy a kubikgödörbe, s beteszi a bárányt. Visszafordul megint a város felé, s a vámos mellett elhaladtában fenyegetődzik:
-Lőtt volna az úrnak baja, csak ne bírtam volna megfogni.
Szegedi Napló, 1893. okt. 11.
