Molnár József: A halott és eltakarítása Hajdúnánáson

A Hajdúság néprajzával ezideig nem sokat foglalkozott a magyar néprajz tudomány. A kutatónak nagyon kevés adat áll rendelkezésére, ha a hajdúkat meg akarja ismerni. /1/

    Nánáson is, mint mindenütt a földön, az élőknek nagy problémája a halál. Nappal és éjjel elibük kerül ez a kérdés. Jelentősége van a halottal való foglalkozásnak. Aki halottról álmodik, az azt mondja, hogy esős idő lesz. Másik ember szerint, aki álmában temetíst lát, az lakadalomba megy.

    A halált bizonyos dolgok előre jelzik. „Aki ógusztusban született lány, az harminc esztendős korában meghal. Ha az asztal megreped, abba a házba meghal valaki. Ha a kuvik az ablakra száll és megszólal: halált jelent. Ha a kutya a háztövit kaparja, meg befele ugat a pitvarba: meghal valaki. Aki után kinyílik az ajtó, az is meghal. Ha a bútor recseg, az is halottat jelent a háznál. Ha sütískor a kenyír kettészakad: halált jelent. A háznál nem szabad temetísi-íneket ínekelni, mer meghal valaki. Aki után nyikorog az ajtó, az is meghal.”

    „Ha valaki Szilveszterkor dióhajba gyertyát állít, meggyúttya oszt feldűl, meghal. Ha a kutya kaparja a fődet és lefele vonít, halott lesz a háznál. Újév első napján, vagy óesztendő utósó íccakáján ífélbe, tizenkét órakkor egyedül egy szobába a tükörbe kell nízni és mikor tizenkettőt üt az óra a tükörbe megjelenik a koporsóba az, aki abba az esztendőbe meghal a családbul. Ha valaki disznóval álmodik: rokona vagy valamék a családbul emghal.”

    „Ha hosszantartó szeles üdő van, azt mondják sok az akasztott-ember-halott. Ha Pál fordul köddel, sok ember hal döggel.”

    „Ha valaki fíl a haluttúl, fogja meg a nagylábujját, oszt nem fíl többet. Ahun halott van nem szabad az ablakon benízni. Ha halottrul beszílnek, oszt valaki köhög, meg kell ráncigálni a bal fülit. A halottasháznál le kell takarni a tükröt, mert a halott feltámad. Ha a halottat náddal megmírik, oszt aszt felteszik a padlásra, akkor elmennek onnan az egerek.”

    Sokan hiszik, hogy ha az ember meghal, lelke más állat megy át. „Ha pedig a halott valami nagy bűnt követett el, a lelke visszajön a fődre kutya vagy más állat képiben, itt bojong a lelke tovább.”

    Ez mind azt mutatja, hogy az élő ember számára a halál nagy kérdés, melyre keresi a magyarázatot. Hiszik, „hogy a nagybeteget csak a boszorkánytul kírt orvosság gyógyíttya meg.”

    „Míg él az ember, fúr-farag, dógozik télen és nyáron, mikor mán oszt elközeleg a halál abba haggya, várja a postát. Az a mondás járja, hogy az embernek, ha gyermeke van: míg íl aggyík, ha meghal haggyík.”

    Aki negybeteg, arra azt mondják: „ha az Isten szereti, hát majd elveszi.” Ha sokáig betegeskedik valaki, arra is van megjegyzés: „Tűrni kell az apját, de azír tisztán tartotta. Van aki undorodik a betegtől, az kicsapja a házbúl, a ruháját sem a magáéval mosatta. A rendes azonban az, amikor a beteget gondozzák áldozatosan s elviszik három orvoshoz is.”

    Mikor meghal valaki, kezdődnek az első harangszóra a megjegyzések: „Ügyvégy vót, de nagyon jó ember vót”, „Mijen derik egy jány vót a , meg szíp”, „Nagyon jó, finom asszony vót”, „Aszt igazán az ital vitte el”, „Átkoszták, oszt a fekij ette meg a gyomrát”, „Muszáj beletörődni, akinek bánattya van.”

    De a hozzátartozókról is van mondanivaló: „Ellátta szípen”, „Még mikor a terítőn fekütt is, ott sétált az uccán előre, hátra, hát mire való a mán”, „Mijen nagy bánattya lesz most mán”, „Az a sok temírdek koszoró, mijen haszontalan kőtis a”.

    Mikor özv. V. Lászlóné R. Zsuzsánna nénitől (70 éves) kérdezősködöm a halotti szokásokról, így kezdi: „El van a nép nyűve” aztán folytatja ékes szép magyar nyelven: „Mind ojjanok vagyunk, mint a virág: hervadozunk, mingyán oda vagyunk.” Azonnal vers jut eszébe, ahogy a halottakra gondol:

„Kalapom szememre vágom,
Mellette hever virágom.
Szánom-bánom:
Így múlik el ifjúságom.
Vedd pajtás a vasvesszőt,
Verd megvélle a temetőt,
Mer nem kedvez semmi szépnek,
Semmi épnek.
Ne báncsd pajtás te azokat,
A bemohosult sírhantokat!
Inkább addig azok helyett
Kettőnknek egy nyugvóhejet,
Akit addig fel se vettünk,
Kinevettünk.”

    Beszélni kezd és nem fogy belőle a szó:

    „Aki érzi, hogy meghal, meg oszt nem fílnek tülle, elköszön, vagy meghaggya hogy temessík, meg rendelkezik.”

    „Mikor oszt suhajt egy nagyot, nem szól többet, leesik az álla, ugyan az én uramnak, meg a fijamnak nem esett le. Meg hát türülgettem is a verítíket rullok egy keszkenővel, a nagy drága gyöngycseppek csak úgy gördültek kifele a szemekbül. Ahogy oszt meghótt, még a szmit se kellett befogni, felkötöttem az állát avval a kendővel, amék íppen a fejemen vót. A jányomat mán elébb kiküttem: Ne sírj, ne ríjj, ne ígízd vissza a kinnyát, mer akit vissza igíznek, az borzasztót kínlódik, mer mkor megyen, ereszteni kell, lehet azut’ siratni.”

    „Mikor oszt hül egy kicsit, felőtöszteti a család, mostanában ugyan mán a temetkezísi emberek szokták, de én nem irtósztam. Mikor hült, leteszik a fődre, pallóra teszik, ha van, arra még tesznek dunnát is, ott kell neki kihűlni, mer az ágyon nem jó a halott. Mikor oszt kihűlt, ráaggya az ember a ruhát, a rendes, tiszta ünnepi ruháját. Az én uramra isdrága szíp fejír vasaltinget attunk, mer vót neki három is, nem engettem, hogy szíjjel vágják a ruhát, de azír egy kicsit bele kellett vágni, hogy rá tuggyák adni, mer mán megmerett akkorra, nem lehetett hajlítani. Felőtösztetve marad oszt addig, míg a bótbul haza nem jönnek a koporsóval. Abba van gyaluforgács, tesz rá az ember egy lepedőt, aszt amék a halotton vót; a feje alá felnyomja a forgácsot, oszt csak azut’ teszi rá a bótikat. A lábára csak fuszeklit húzunk, van aki ad rá kesztyűt is, a gyűrűt elvitte az én drága jó uram is. Emlíkszek, hogy egy asszonynak vót egy válogatós jánya, de mán ippen menyasszon lett, mikor a járvánbe meghótt, úgy is temettik el mint menyasszont, mer hisz a jányokat úgy szokták, de az annya derékajjat nyutott alá, párnát tett a feje alá, másnál nem is hallottam, hogy tallura tettík vóna.”

    „Ha a lába nem áll egyenesen összekötik. Az álla alól leveszik a keszkenőt, oszt mással, szalaggal kötik fel, azt meg beleteszik a koporsóba, még az orasságot is bele szokták tenni. A kalapját a hasára teszik, vagy a lába elibe, mer nem jó, ha a nélkül megyen el.”

    „Leterítik a szemfedővel, oszt felteszik a ravatalra. A tükröt letakarják. Az ablakot nem jó addig kinyitni, amíg benn a van a halott.”

    „Jönnek oszt halottlátni, mikor vígasztalást kívánnak, aki ojan jólelkű, a sirattya, a család hajja, az is sirattya, oszt van nímék fírfi is, amék nem ájja meg, hogy ne sirassa. A házba, ahogy bejönnek, egy, amék szípen tud, elkezdi, oszt fennhangon mongya elfele, a többi meg szípen sír, szívrehatójan mongya oszt kimegyen az szípen, kiínekelik azt, mint a nótát. Tuttam sokat odaelőre, de mán elfelejtettem, meg akkor jön az az embernek, amikor nagy bánattya van.”

    „Vót nekem egy néném, de mán rígen meghótt Kovács Sándorné Erdélyi Zsuzsanna az én anyám tesvírje, jaj be szípen tudott siratni, meg hiszen meg is szóllották aszt, aki nem siratta. Ha szípen siratta, mindenki rítt. Nagyon szíp az a siratás, mer sokszor jobban lehet azon ríni, mint a kántorén. Én is meghagyom, hogy nekem ne azt a „Tebenned bísztunk”-ot ínekejje, hanem amék így kezdődi: „Az úr hatalmas szavára, jutottam íltem fotytára”, mer leszoszt abba ojan, amék én rám illik.”

    „Még iccaka is megsiratgatom az én drága fijamat, montam is a menyemnek, hogy egy kalapját haggyon itthun, mer az elibe leülők níha, oszt legalább kisiratgathatom magamat. Most is fél iccakákon keresztül siratgatom lelkem Sándor gyermekemet.”

    „Na oszt, hogy szavam ne felejcsem, mikor oszt mán jön a temetís, mikor a gyűlőt rákezdik, a család ott van, oszt akkor zárják le a koporsót, de elébb az orcáján fejjebb húzzák a szemfedőt, vagy kivágják, hogy a feje ne legyen alatta, vagy lehúzzák rúlla. Őt oszt kiviszik. Níha a rokonság, de mostanába, aki a temetíst rendezi. A koporsóval együtt oszt kimegy mindenki az udvarra. A nők leülnek a koporsó mellé a székekre, a fírfijak meg megállanak a gangon az ajtóba, oszt hajadonfűvel gyűszolják.”

    „Még ezelőtt meg mikor jönnek a fírfijak, kinek karszalagot adnak, kinek meg fátyolt, oszt felteszik a karjokra vagy a kalapjokra. A fejfát meg az ács kíszíti el, de a sírt akkor nap ássák meg. Rígebben sírásók voltak, de most mán a temetőcsősz ássa. Ki kell vinni 300 téglát meg egy szekér homokot, oszt elkíszíti rendesen. Van annak embere, nem úgy mint odaelő, hogy a rokonok kimentek, oszt azok ásták a sírt.”

    „Mer mikor oszt este a temetís után hazajöttek, azokat el kellett látni. Vót osztán tor is. Jobb így, mer eszt tugya az ember. Szegődött bír, osztott konc. Akkor vacsorát kellett adni, vót ott leves hegyeskockával, azóta se főzök ojan levest, mer mindig a temetís jut az eszembe. Azut’ gujásoshús, meg bor. Níha oszt vót olyan lármázás, hogy csuda, civóttak egymással, de jól leltík aszt ki, mer így a legjobb, most mán nem lakmároznak. Igaz, hogy aszt mongyák, van még hej, ahun eszt csinájják máma is.”

    „Mikor oszt a dijákgyermekek (elemi iskolás gyermekek, akik a kántorral járnak temetni) megírkeznek, akkor kezdődik a temetís. Míg odaborultak, oszt úgy siratta, monta fenhangon, ki hogy tutta, meg ahogy írezte. Kinek hogy fájt, úgy siratta. Én is szerettem vólna ráborulni, de nem engette a jányom meg a menyem. Vót aki szípen siratta, na annak meg is vót a híre. De rítt avval mindenki, jobban esett a mint a prédikácijó.”

    „Ha a maga beretvájával beretvájják meg a halottat, akkor aszt is odateszik mellé, ha borbé, akkor nem.”

    „A jányt fejír-ruhába temetik koszorúval, még ha nem érdeml meg, akkor is, mer ojan is van.”

    „Mostanába az udvart is felhintik sárga homokkal a ház előtt, meg az uccát, de rígebben nem vót. Jó is a, mer tisztább, oszt nem horgya be az ember a sárt a házba.”

    „Rígen a fijatalabb asszonyt fejdísszel (főkötőszerű lehetett) temettík, az öregebbet bekötöttfűvel. Mostanába már kezdik hajadonfűvel temetgetni az asszonyokat, de nekem nem teccik, mán én csak bekötöttfűvel megyek el.”

    Nem igen jut eszembe siratás: ijenféle a:    

„Megszólat a harang
A magos toromba
Varga Sándor fijam
Jönnek látásodra
Vígeltakarításodra.”

    „Ezelőtt meg úgy begyült az ember este, oszt ínekelt, aszt a sok szíp íneket, amijenek most nincsenek a zsoltárba, azokat a halotti ínekeket. Úgy-úgy kiínekeltem magam, mer ha az uram nem is vót itthun, én rábiztam a pujákat a vínasszonyra, oszt mentem a virrasztóba. Ott oszt jól kisiratgathattam magam. Ott oszt lámpavilágnál, – mer világnak lenni kell a halott mellett, ha nincs is bent senki iccaka, – ínekelgettünk úgy ífél feléjig.”

    „Temesísre is nagyon szerettem járni. Mikor oszt kiviszik a halott a házbul, az ablakot ki kell nyitni.”

    „Mikor meg az én uram meghótt, az ojan szíp piros, fijatalos vót, hogy még a jányom aszt monta, hajja idesanyám, tán nem is hótt meg idesapám. Fijatalt várt maga után, hát ihun meg is hótt a fijam az őszön, el is vitte a kedves gyermekít. Most oszt nem tudom a fijam utósó kívánságát, mer nem szóllott semmit, nem hittem én hogy meghal, mer kérdeztem vón tülle legalább valamit, vagy hogy mit akarna, azóta se nyugszok, mer nincs nyugodalmam hogy mit kívánna az én kedves fijam. Most oszt ha jó idők lesznek, elmegyek Mezőtárkányba ahhoz a Juhász Józsefnéhez, mer az beszíl a halottrul. A jányom mán vót, oszt mindent úgy mondott el, ahogy íppen vót. Odamegyek, megtudakolom, hogy jól van-i az én kedves gyermekem, akkor tán megnyukszok. Mer ez az asszony mindig tud beszílni, csak níha nem, akkor meg Dormándon van egy cigányasszony, az is íppen úgy megmongya a halott üzenetit, hiszen a testvérem fija is vót ott, amék a multkor íreccsigizett, annak is megmonta, hogy az apja meghótt a harctéren, sokan vannak eltemetve együtt, egyiken sincs ruha, de az ű apján rajta a ruhája, meg hogy nagyon örül, hogy a felesíge megőriszte a nevít, oszt nem ment fírhe. Aszt is megmonta ennek az Imrének, hogy nálla van az apja fénykípe, oszt ott is vót a zsebibe. Meg a másik tesvírem fijának is megmonta, hogy nagyon jól teszi az ídesannya, hogy a gyermekínek a gyermekít neveli, pedig ű is elíg beteges. Hát így akarom én is tudni, hogy mi van a fijammal.”

    „Rígen meg is álmottam, mikor a tesvírem meghótt vörhenybe, oszt én a szerencsétlen kisfijammal gyermekágyat feküdtem, oszt felkőttem, sírtam, ríttam, sirattam a testvíremet, oszt kimentem a harang szavát meghallgatni a ház elibe. Ahogy ott hallgattam, hát bejön egy üdős, rövid ember hajadonfűn, szűrbe, bot a kezibe, oszt Isten nevibe kírt. Én attam neki a zsákjába egy kosár búzát a kamrábul, avval elment, ahogy kiment a kisajtón, utána akartam nízni, oszt nem vót sehun, úgy eltünt a, hogy nem látta senki, csak odalett. De emlíkszek, a szeme nagyon erős vót, úgy megborzattam tülle, nincs fődi embernek oljan szeme. A temetísre én nem mentem, hazajönnek az uram meg a két fiam a temetísrűl, este oszt lefeküttünk, a két gyerek a tolóba hált, mi meg a két ágyon. A pitarajót iccaka egyszer csak kinyittya valaki, a házajtón bejön az öreg ember, aki dílelőtt kíregetett. A szeme világított, jól lehetett látni a szobába, oszt a bottal csak a toló felé mutatott. Evvel el is ment. Szóllok én az én uramnak, hogy mennyen ki, mert egy öreg ember járt itt. Míjen alutt, de csak felkött, kimegy hát be van zárva az ajtó, oszt aszt mongya nekem, eszt csak te lelted ki, lázba. Erre egy hétre meghótt a Laci fijam. Borzasztó bánat írt engem avval. Sok dógom vót, még csak a temetőbe se mehettem eleget siratgatni. De ahogy csak tehettem oszt elvígeztem a dógomat, kilógtam a temetőbe, oszt ott ríttam sokat, siratgattam. Eccer íccaka felserkenek, oszt ott repkednek az angyalok mind a házba, a sok gyermekik ott repdesnak, az az öreg ember meg ott ül egy székformán a bottyával. Keresem én az én tesvíremet meg a fijam kösztök, de akkor láttam meg, hogy nagyon hátul vannak, nem tudnak repülni a többivel, mind a ketten. Kérdesztem, hogy mijír maradnak ilyan hátul? Asz monta sejpitve az én kisfijam: Nem tudunk mi jepüjni, mej mindig lucstosok vadunk. A tesvírem meg aszt monta: Maga mindig sirat minket, minek sirat? Nem tudunk a többivel repülni. Azontul oszt nem sirattam űket, pedig sokszor úgy jött felfele bennem a sirhatnék.”

    A látott és hallott többi adalékokat a következőkben közlöm:

    A halottasháznál az udvart, tornácot, meg a ház elejét felhintik sárga homokkal. Ennek többféle magyarázata van: „Először csak akkor homokoltak, ha sár vót, később szokássá lett. Ünnepijesígir homokolnak. A homokolással külömbösztetik meg a halottasházat a másiktul. Rígi szokásbúl. Ugy szokták mán tisztessigbűl. Ne mongyák, hogy annyit se teszek meg. Hogy be ne horgyák a sárt. Hogy a halott ne fertőzzön, haragályos betegsígbe hótt meg. Hogy ha a szellem visszajön, ne ismerje meg a házat. Csak télen szoktak, ha sár van (minden halottas háznál homokolnak). Azír, hogy tiszta színt aggyon az udvarnak.” Trencsényi Erzsébet 18 éves leány szerint „azír ha visszajön a halott, meglássík a lábnyoma, ítelt is szoktak vót kitenni rígen az ablakba.” (Hajdúdorogon azért homokolnak, hogy a halott szelleme ne jöjjön vissza, vagy hogy a halott ne tanálja meg a házat. Hajdúböszörbényben, hogy a halott szelleme ne jöjjön vissza é hogy az utósó útra a legtisztább úton mehessen. Szatmár megyében Csengerben, Szamosújlakon nem homokolnak. Tiszalökön, hogy sár ne legyen.)

    A halottat leginkább ünneplőruhában temetik el. A nőket sokszor az esküvői ruhájukban. Zsebkendőn kívül a halott egyebet nem visz a sírba. Itt is van változat. A gazdagabb helyen a kedvenc ékszereket ráteszik a halottra és avval temetik el. „Néha imakönyvet is tesznek a koporsóba vele. Nímely helyen ílelmet is tesznek a fejihez. Asszonyt fekete vagy színes ruhába temetnek, lábára fejírharisnyát húznak, fülbevalót rajta haggyák, kesztyűt is húznak sok helyen. Zsebkendőt rendesen tesznek, pínzt is benne, hogy a mennyországba bejuthasson.”

    „A jányokat fejír ruhába temetik, a fejére fátyolt is tesznek. Fírfinak a kalapját a lába elibe teszik, vagy a hasára. Evőeszközt is tesznek a koporsóba. Sokan pénzt tesznek, hogy a halott lelke átmehessen a Jordánon. A férfinak odateszik kedves pipáját. Van akit abban az alsóruhában temetnek el, amékbe meghótt.”

    „Asszonnyak zsebkendőt, zsótárt, fűsűt, hajat tesznek el, zsótárt azír, hogy a másvilágon le tuggya imádkozni a bűnjeit. Menyasszonnyal virágot is temetnek el. Az asszonyok fejire a jegykendőt teszik, ha nincs meg, fekete keszkenőt kötnek rá. Fírfival kalapot, botot, jegygyűrűt temetnek el. A legínyembernek a gombjukába mirtuszgajat tesznek.”

    A halottasháznál nem általánosan, de sok helyen ma is tartanak virrasztót. Régebben halottitort ültek. „Mire hazajöttek a temetőből, a szegények a cigányok mind ott ültek az árokparton a ház előtt, azoknak enni kellett adni. A sírásókat, rokonokat, ismerősöket este megvendégelték. Gujásoshús és bor vót az eledel.” A harangozónak egy kenyeret, húst, szalonnát meg pájinkát szoktak küldeni. Virrasztás előtt a macskát kikergetik a szobából, mert megtörtént, hogy a halott arcát megmarta.

    Van, aki a haldoklótól fél. Sok anya a haldokló gyermekéhez be nem menne. Úgy képzeli, hogy a lélek elszáll, kirepül, eltűnik, féltőle,

    Aki érzi a halálát, fel szokta venni az úrvacsorát.

    A halottat feltétlenül kalappal kell eltemetni: „Csiha Miklós bácsirúl lefelejtettík a kalapot. A felesíge három év múlva hótt meg, oszt mikor a koporsót zárni akarták lefele, csak keresnek egy kalapot. Nem tutták míjir. Ót derült ki, hogy a koporsóba tettík, hadd vigye le, mer maj ott át tuggya adni.”

    A koporsót lezárás után viszik ki, mielőtt a kántor, meg a pap megérkezne. A koporsóval együtt megy ki a rokonság. Egyesek szerint előbb a család, aztán az atyafiság, mások szerint a férfiak előbb kor szerint s utánuk az asszonyok. Van, aki azt mondja, hogy előbb mennek gyalog, a nők, ha jobbmódúak, kocsin, ha nem, a járón, a gyászkocsi mellett. Van olyan adat is, hogy a gyászolók csak akkor mennek ki, mikor már ott van a pap, kántor és a gyermeksereg. „A testtel együtt mennek ki a vírszerinti rokonok.”

    A halottsiratás régen általános volt, ma már ritkább, mert szégyenlik a mások szeme előtt őszintén siratni, a fiatalok meg is mosolyogják ezt az ősi szokást. Egy öregasszony mondta: „Elhóttak mán azok az asszonyok, akik nagyon szípen tuttak siratni. Még sok hejt be se mennek a szobába, ahun a test van. Egy hejre is bementem halottlátni, oszt senki se vót ott, ha felbírtam vón emelni, el is vihettem vóna.” Azért még mindig nagyon sok sirató-éneket össze lehet szedni a régi öregektől, akik régi hagyományaikkal elrejtőzködve, falak közt panaszolják el fájdalmukat, mert a világ kineveti őket. Nánási sirató asszonyok közül az ismertek nevét közlöm: Öreg Nábrádiné 70 éves (Vasvári u.), özv. Pósa Lászlóné (Kölcsex u. 26.), Tóth Sándorné Muraközi Katalin (Szabadság u. 33.), özv. Pálóciné Csorvási Juliánna (Kassa u. 5.), özv. Dombi Lajosné (Báthori u. 46.), Máténé Éles Sára (Baross u. 80.), Fekete Lajosné Varga Katalin (Magyar u. 1.), Papné Lukács Juliánna (Andrássy körút 33.), Szirák Miklósné Csuja Juliánna (Munkácsy u. 27.), Szaboka Sándorné Reszegi Zsuzsánna (Kasza u. 1.), Takács Lajosné (Kasza u.), özv. Kis Antalné (Nap utca), N. N.-né Sebestyán Klára (80 éves), Sebestyén Gáborné (Pozsony u.).

    Harangozás: „Pompát húznak 52 pengőjír.” Annak akinek pompáznak háromszor húzzák meg a harangot: reggel, dilbe, este.”

    „Fírfinak kalapot emelnek: Először egyet húznak egy haranggal, azután kezdi rá kettővel, errűl tuggyák meg, hogy fírfi hótt meg.”

    „Az urat meg úgy tuggya meg az ember, hogyha eccerre mindakettő elhaggya, akkor úr hótt meg. Parasztnak egyiket elhaggya, a másikat ráhúzza még egy kicsit, oszt úgy haggya el.”

    A hajdúnánási református gimnázium tanulói széleskörű gyűjtést végeztek a városban és nagyon szép sirató-ének gyűjteményt sikerült összeállítani, amelyből itt közlünk néhányat:

Nábrádi néni, 70 éves, Vasvári utca, sirató énekei:

„Jaj kedves jó idesanyám,
de hamar itt hattál.

Ides jó Istenem
vigasztalj meg éngem,
mer az idesanyám
halt meg nekem mostan.

Jaj te halál, halál,
de kegyetlen vótál,
hogy engem árvájul itt hattál,
hogy nyugoggyak belé
ezen vesztesigbe,
ides jó Istenem!

Nincs mán nekem anyám,
drága jó idesanyám.

Szóll mán a harang,
a magos toronyba,
gyűlünk néked anyám
eltakarításodra.

Nyitva vár már minket
a temető kapu,
elkísérünk anyám,
a sírod szílijig.

Hogy ölejjelek meg
utójjára anyám,
ne fejelcsd el anyám
a te két árvádat.

Nyugoggyál csendesen
én csak eszt kívánom
kedves idesanyám.”

„Jaj kedves jó idesanyám,
jaj de hamar itt hagyott bennünket,
jaj még egy jajt se tuttunk mondani,
de idesanyám se.

Jaj de jáj a szívünk,
mert nem válthattunk meg.

Jajhalál, de kegyetlen vótál,
a mi jó idesanyánkat hamar elragadtad.

Jaj nem tuggyuk megköszönni
a sok jó hűsigit, kedves jó idesanyám.

Hah de mostmán nem tudunk tenni semmit,
csak ki kell kísírni a temetőkertbe,
a nyugvóhejjire kedves jó idesanyám!”

„Jaj kedves jó gyermekem,
jaj de árván hattál,
a te két árváddal,
drága magzatoddal.

Jaj de mit csinájjak vélek,
jaj de merre mennyek,
hogy téged szerelmes gyermekem
vélled fellejjelek,
hogy lepanaszolhassam
az én sok bajomat,
hogy nevelhessem fel
a te két árvádat.

Drága szíp gyermekem!

Mer ha madár vónék,
szárnyamra kelhetnék,
hozzd repülhetnék.

Drága szíp gyermekem
a te két árvádat
hozzád szállíthatnám.”

„Jaj drága jó tesvírem,
jaj de hamar itt hattál,
jaj halál, de kegyetlen vótál,
jaj, jaj az én tesvíremet
hamar elragadtad.

Jaj hova legyünk ate
három árváddal,
hó hites pároddal.

Jaj gyógyítottunk vóna,
jaj futtottunk, fárattunk,
jaj minden felől
orvosságot kerestünk
néked szerelmes tesvírem.

Jaj de nem tanáltunk
orvosságot a te fájdalmadra,
drága jó tesvírem.

Jaj de elhoszta az Úrjézus
gyógyító balzsamát,
jaj meggyógyította
a te fájdalmadat.

Jaj kikisírünk sírodnak szílijig,
jaj de onnan vissaztérünk
szomorodott szívvel,
bánatos erővel,
bágyatt tagjainkkal.

Jaj de most nem jöhettünk a te házadhoz,
tíged látogatni szerelems tesvírem,
jaj a te házadon
ajtó, ablak nincsen,
jaj hogy jöjjünk el hozzád
szerelmes szíp tesvírem.

Jaj nyugtassik meg az Úr
nagy fájdalmadután
drága jó tesvírem.”

„A temető-kapu sarkig ki van nyitva,
jaj kedves kisfijam bekisírünk rajta,
jaj a halál, de kegyetlen vótál
jaj de hamar elragattad kedves magzatomat.

jaj de megtettünk mindent,
jaj de nem írt semmit,
jaj nem tanáltunk orvasságot
a te sujos fájdalmadho,
szerelmes gyermekem.

Jaj elmennék véled,
jó utitárs lennék,
jaj kedves szíp gyermekem
átalölelnélek.

Jaj de nem mehetek
csak a sír szilijig,
jaj onnan vissza kell térnem
szomorodott szívvel,
elbágyatt erővel,
jaj nyugoggyál bikivel
szívembül kívánom
drága szíp gyerekem
néked aszt ajánlom,
jaj aggyik az Úr csendes nyugodalmat
a te nagy fájdalmatok után
szerelmes gyermekem.”

„Jaj, jaj, jaj, jaj Istenem
elindult a posta
szíjjjel a városba,
jönnek néked lelkem
látogatásodra.

Mindenkinek
ki van sírva szeme,
mert a halál bimbó hejett
rózsát szakított le.

A temető-kapu sarkig ki van nyitva,
odaviszünk tíged galambom
a nyugalomra.

Szomorodott szívvel
viszünk a nagy útra,
kirül többet ne m várhatunk vissza.

Kedves egy jó nagyanyám
nyisd meg sirodnak zárját,
öleld kebledre
felejthetetlen kedves unokád,
aggyik a jó Isten csendes nyugodalmat,
vásott tagjaidnak meg csendes piheníst
szívembűl kívánom .”

               Gyűjtötte Aszalós Erzsébet V. gimn.

      Nyakas Imre V. gimn. gyűjtéséből valók a következő sirató-énekek:

„Elszállott a madár
itt hagyta a párját,
a párját, a párját
és a három árvát,
mert még a párjának
kerül másik párja,
de a három árvának
sohase lesz idesannya.

……az én hites-társam,
álgyon meg az Isten
én csak aszt kívánom.

Álgyon meg, álgyon meg
a jó Isten tíged,
amijír énnekem
gondomat viselted.

Megszólalt a harang
a magas toronyba,
gyűlnek néked
lelkem eltakarításodra.

Nyitva vár már minket
a temetőkert kapuja,
egy hűsíges jó édesanyát
visznek most be rajta.

De elmennék lelkem
útitársul véled,
jaj de nem mehetek
csak a sír szílijig.

Aggyon a Jóisten
csendes nyugodalmat,
fáratt lábajidnak,
roncsolt tagjaidnak.”

„Jaj kedves jó uram,
mijír hattál itt engemet?

Ki keresi nékem
most mán a kenyeret?

Álgyon meg az Isten
én csak aszt kívánom,
amijír halálodig
vótál hűsíges, jó párom.”

„Jaj, lelkem, lelkem!

Itt hattál engemet
a nagy szegínysígbe,
a nagy árvaságba.

Fejír vót a gatyád,
fekete a fóttya,
ojan vótál lelkem,
mint a tarkakutya,
mer aszegint, árvát
még az ág is húzza,
nincsen annak
sehún pártfogója.”

„Kedves jó tesvírem
elmécc a nagy útra,
amerrül én tíged
nem várhatlak vissza.

Sokat vígasztaltál
éngem nagy bajomba,
itt hagytál árvájul
kedves jó tevírem
éngemet magamra.

Ha kimegyek a temetőkertbe
hármótok közül méket keressem fel?

Tehozzád megyek
először is lelkem,
vigasztaló szódat
sosem felejtem el.

Nyugoggyál csendesen,
álgyon meg az Isten!”

„Ojan az én szemem,
mint a terhes felleg,
ha kisírja magát,
csak akkor pihen meg.

Én kedves kisjányom,
jaj de árván hattál,
te lettél vóna nékem
öreg napjaimra gondviselőm.

Lelkem, én édes gyermekem!

Jaj te halál, halál,
de kegyetlen vótál,
az én egyetlen gyermekemtűl
engem megfosztottál.

Én kedves kisjányom,
vigyél el magaddal,
ne haggyál itt engem
az én bánatommal.

Mert az én szívemnek
nyugalma sosem lesz,
nincsen kibe bízni
ki vigasztal meg?

Ojan vagyok mán én,
mint megszedett szőllő,
sem párom, sem gyermekem
nincsen nekem többet.

Édes jó Istenem
vigasztalj meg engem,
vigyél el hozzájok
a mennyekbe engem.

Itt van a menyasszony,
fel van ékesítve,
mennyei korona
fejére van téve,
mennyeji vőlegénye
eljött már érette,
akivel a mennybe
ül kiráji székbe.

Én anyai szívem
Isten vigasztald meg,
hogy nyugoggyak belé
ezen besztesígbe!”

      özv. V. L.-né R. Zsuzsannától való (70 éves)

„Elindult a posta
Szijjel a városba,
Jönnek kedves fijam
a látásodra,
vígeltakarításodra.

Halál, halál,
de kegyetlen valál,
kóró hejett
virágot szakasztál.

Nincsen a halálnak
se lelke, se szíve,
se filehallása,
nem hallgattya meg
özvegynek, árvának,
sok jó idesanyának
a rívását.”

„Ha az égen a csillag
mind pennává válna;
a mezőn a fűszál,
mind papírrá válna;
a tóba a víz,
mind tintává válna;
egy bús idesanyának
bánatát nem írná le soha.”

„Elrepült a madár,
itt maradt a párja.

A párja, a párja,
de a két árvája
turbíkol utána.”

      Toronyai László orvostanhallgató gyűjtéséből való ez, aki Parti Szabó nénitől jegyezte le.

Így siratta a háborúban eltűnt fiát:

„Jaj kedves gyermekem!
merre mennyek,
hun tanájjalak fel?

Jaj Istenem, te híttad el
fijamat a haza védelmére.

Neked ajánlottam
és mikor búcsúcsókomat

az ajkára tettem
és remélve hittem,
hogy visszaadod őtet
még eccer nekem.

Jaj, jaj, jaj nékem,
ó szenvedő gyermekem,
jaj Istenem,
hova tetted az én fijamat?

Véres harcmezőn,
holtak köszt nem lelem,
idegen országbul
nem jött hír felőle.

Itt jár-i még a világon
az élők közt,
vagy régen nyugoszk
széttépett tagokkal?

Nem tudok én Atám
semmit, csak szenvedek

éjjel és nappal,
ha te meg nem vigasztalsz,
sírba megyek fijam után
a koporsóba.

Jöjj azért ide hozzám,
vigasztajj meg éngemet,
hogy fijamat nállad
feltanálom.

Ha eccer hozzáviszel
egymástól elválni engecc.

Ó hod el nékem
azt a bódog órát
és vígy el a fijamhoz
engemet,
de nem tudom elfelejteni
soha, soha, soha,
hogy szemejid vigyásztak rejá,
a hiven megfutott út végén
szent Fijad tette
fejére a hervadhatatlan
örökség koszorúját.”

Daróczy Pál V. gimn. tan. gyűjtéséből:

Egy cigány klárométos felesége így siratta az urát:

„Meghótt az én párom,
a lelkem galambom.

Megfóttam az ingít
fekete vászonnal,
de ojan is vótál,
mint a tarka kutya.

Fejír vót az inged,
fekete a fóttya.

De mikor aszt fuvatták
vélled lelkem, galambom, egy párom:

Sájdiritté, ritittom, saláritom, trajlom!”

özv. V. Lászlóné R. Zsuzsánnabeszélte, hogy „fizetísír nem igen sirattak, de egy asszony nem tudott siratni, oszt elhítta a komája asszonyát a meg így siratta el:”

„Olyan vótál komám,
mint a tarka kutya,
fejír vót a gatya,
fekete a fóttya.

Víka búzát ígirt,
vajjon megaggya-i?

   Az asszony meg felelte sírva:

Megadom, megadom,
tetejivel tőtöm.”

„Egy asszonynak meg meghótt az ura. Mán gyülekeztek a temetísre, csak akkor jutott az asszonynak eszibe, hogy a sok dóga mellett siratni is kéne a halottat. Bement hát a koporsóho, oszt elkeszte:”

„Sütni is kék,
mosni is ké,
az uram is meghótt,
siratni is kék.”

   Egy másik sirató beszéd, amit beszélnek:

„Borujj rám Mónár MÁri,
Úgy is te vagy az atyafi.”                    

/1/ A hajdúnánási temetkezési szokásokat ismertette már Kiss Eszter (Ethn. 1931) és közölt néhány sirató éneket is (Ethn. 1928).
/2/ Irodalom, melyben a hirtelen egybeszedett cikkeket közlöm: Hajdu János, Máté Lajos: Lakodalmi szokások Hajdúnánáson (Ethn. 1899); Igmándy Jószef: Hajdúnánási lakodalmi szokások (Debreceni Szemle 1934); Kiss Eszter: Sirató-versek Hajdú-Nánásról (Ethn. 1929); Hajdúnánási temetkezési szokások (Ethn. 1931); Hajdúszoboszlói babonák (Ethn. II. 254); Hajdúszoboszlói mese (Ethn. II. 299); Hajdúszoboszlói népdal (Ethn. II. 300); Szívós Béla: Hajdúszoboszlói patkány-bűvölés (Ethn. 1911); Ecsedi István: Sirató-énekek Hajdúszoboszlóról (Ethn. 1929).