Bella István: Testamentum

Vén-cigány Mihálynak

Az Elégedett Versek milyenek voltak?
– Az Előszó után, a fölégett föld után.
A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?
– A virradat után, Világos után.
S átbuggyant-e az írás kormán a vér,
mint a szegfű a vértanúk nyakán.
S hogy betűzték a mécs bugyrából derengő
szót a bor-s bú-békós barátok: jövendő?

Ahol elég a szó, elég a lélek is,
ahol pernye a vers, ott már korom az ország,
elapad a velő, a nők méhe is
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják,
s téved-é a pusztába még egy kereskedő,
hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,
s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,
javasnak, s helytartónak felneveljék.

Félig ükön, a fiam, a föltársult agyagban,
hol tél van és csönd és hó és halál,
zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban.
Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ,
s hol a közösség fonákja a kiváltság,
agg föld és ifjú fő nem parókára vár.
Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,
ha összekerül igazság és álság.

Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,
se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,
ne legyen világ korma, se lucska a létnek,
mit az idő a világ méhéből kikapar,
soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,
a föld fölött, mely ápol s eltakar:
„Látjátok feleim szümükkel mik vogymuk,
isa pur és homu vogymuk.”

                                         1975